Lapszemle

2018. 02. 05.

A diktátor szabója



Líbiában mindenből legalább kettő van, így a közhatalmi intézményekből is: két kormány, két parlament, külön vezetővel. Ezekből kellene összegyúrni a központi irányítást, ám az évek óta nem akar összejönni. Az észak-afrikai országban talán vissza kellene térni az egyszemélyes, következetes vezetéshez?

Khalifa Haftarról, Líbia keleti felének uráról hajdanán azt terjesztették, hogy a szovjetek embere. Aztán meg azt, hogy az amerikaiaké. Az utóbbi időben megint orosz kapcsolatokról suttognak. Az viszont igaz, hogy fegyvereinek jó részét, amelyekkel sikereit kivívta, Egyiptomból kapta. Valójában egész életében csak azt akarta, hogy a nemzetközi közösség egyenlő partnerként ismerje el. Most erre a korábbinál jobb az esély: rajta kívül közel s távol nem találunk olyan embert, aki elég erővel rendelkezik, ráadásul gazdasági hatalommal is bír, hogy a káoszból kivezesse Líbiát.

A 74 éves katonaemberre évekkel ezelőtt senki nem tett volna fel egy garast sem. Amibe fogott, az kudarcra volt ítélve. Ki mondta volna az évtized közepén, hogy három év múlva az ország területének mintegy nyolcvan százalékát képes ellenőrizni, ő lesz az, aki kiverte onnan az Iszlám Állam fegyvereseit, négy nagy olajterminált tart birtokában, amelyen a líbiai kőolajkivitel 75 százaléka jut el a földközi-tengeri kikötőkhöz?

A Líbiai-sivatag alatt 48 milliárd hordónyi kőolaj van, ez a világ kilencedik tartaléka, Afrikában a legelső. Erre már lehet alapozni. Haftar pechszériá­ja most határozottan fordulni látszik. Az 1943-ban Adzsdábija városában született fiút húszéves korában vették fel a katonai akadémiára, ahol ismeretséget kötött Moammer Kadhafival, az ország későbbi vezetőjével. 1969-ben Kadhafi vezetésével puccsot hajtottak végre Idrisz király ellen. Láss csodát, a vakmerő hatalomátvétel sikerrel járt! Haftart is előléptették, mégpedig ezredesnek, de eltávolodott az új hatalom felső köreitől.

Az arab–izraeli háborúban 1973-ban tankjaival megvédte az egyiptomi Sínai-félszigeten lévő állását, ezért a tettéért ki is tüntették. Öt évre rá a „forradalom vezetője”, maga Kadhafi a Szovjetunióba küldte, hogy a moszkvai Frunze-akadémián tökéletesítse katonai tudását. 1986-ban bízta meg Kadhafi azzal a feladattal, hogy líbiai erőkkel foglalja vissza a csádi határvidéket, az Aozou-övezetet. A fiaskók sorozata innen indult: a csádiak 350 katonájával együtt bekerítették Haftart, és fogságba ejtették a betolakodókat. Kadhafi pedig semmit sem tett kiszabadításukért. Haftar ekkor döntött úgy, hogy a líbiai ellenzékhez csatlakozik.

Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA is felfigyelt rá, és segítette létrehozni a Csádban székelő Líbiai Nemzeti Egységfrontot. 1990-ben, amikor Idriss Déby került hatalomra Csádban, aki Kadhafival javított a korábbi elmérgesedett viszonyon, felkérték Haftart, hogy hagyja el az országot. A CIA a hóna alá nyúlt, az ügynökség amerikai központjától, a virginiai Langley-től mindössze tíz kilométerre béreltek neki villát. Haftar neve az 1993-as és 1996-os líbiai puccskísérletben is felmerült, mindkettő kudarccal végződött.

Húsz év emigráció után, a 2011-es Kadhafi-ellenes harcok kitörésekor hazatért. A lázadók oldalán részt vett a harcokban, tábornokká léptették elő, de nagy terve, hogy megszerezze a hadsereg irányítási posztját, ismét zátonyra futott. Személye bizalmatlanságot keltett: egyrészt Kadhafihoz kötődő múltja, másrészt pedig amerikai kapcsolatai miatt. Az amerikai támogatók is felsültek azzal a tervükkel, hogy Líbiában Haftart majd hősként fogadják.

Az ismételt fiaskót átélve a tábornok Bengáziban, az ország második legnagyobb városában lévő házába vonult vissza. Csak akkor aktiválta magát újra, amikor az Iszlám Állam líbiai hívei elfoglalták a nagyvárost. 2014 nyarán szervezni kezdte volt kadhafis katonatársakból, visszavonult tisztekből, klánvezérekből álló „hadseregét”. Előzőleg tárgyalt a líbiai üzletemberekkel, törzsi vezetőkkel, hogy mivel tudnák támogatni harcát, és ezért mit kérnek. A fegyverek a szomszédos Egyiptomból és a távoli Egyesült Arab Emírségekből érkeztek, de beszállt a segélyezésbe Szaúd-Arábia is. Kairó, amely tartott attól, hogy az iszlamista befolyás nála is újból erőre kap, bőkezűen a zsebébe nyúlt, ha olyan líbiaiakra talált, akik a határ túloldalán hajlandók harcolni a dzsihadisták ellen.

Majd három év kellett ahhoz, hogy Haftar marsall – időközben megszavaztatta ezt a címet magának az ország keleti felébe, Tobrukba menekült parlamenttel – kiverje az Iszlám Állam harcosait Bengáziból, és a legnagyobb tartományból, Cyrenaicából. Mi tartott ilyen sokáig? Tízezer főt elérő hadserege korántsem volt mindig ütőképes. Volt olyan eset, amikor már elfoglalt területről kellett kivonulniuk, mert nem jött utánpótlás. Haftar okos és taktikus volt: ahelyett, hogy döntő csapást készült volna bevinni a tripoli kormánynak, előbb elfoglalta az olajmezőket, amelyek jövendő harcaihoz gazdasági hatalmat adnak a kezébe. Megszerezte ehhez az amerikaiak, az oroszok és az Európai Unió hozzájárulását.

Így továbbra is megmaradt fő ellenségének a Tripoliban székelő kormány, amelyet Fájez ál-Szárrádzs vezet. Próbáltak már – például Párizsban – egyeztetést összehozni az ország nyugati és keleti felét uraló vezetők között, de ennek semmi eredménye nem volt. Az ENSZ és a nemzetközi élet számos tagja a tripoli kormány mellett tör lándzsát. Például London és Róma is felsorakozik a Szárrádzs-kormány mögé. Párizs már bizonytalanabb, és nem veti el az erőskezű líbiai vezető ötletét Washington és Moszkva sem, mégpedig Haftar személyében. A dzsihadisták legyőzéséért a nemzetközi közösség hálás neki, és Haftar a nyugat-európai politikusokkal való tárgyalásain kemény migránsellenes politikát ígér. De vajon megkapja-e a felhatalmazást arra, hogy meginduljon Tripoli felé?

Ez ugyancsak kérdéses, mert a nagyhatalmak vezetői attól tartanak, hogy újból elszabadulna a pokol Líbiában. Az ENSZ vezetésével még mindig bíznak a tárgyalásos rendezésben. Az elképzelés szerint föderatív államot kellene létrehozni Líbiában a Nyugat, a Kelet és a Dél együttműködésével. Az íróasztal mellett meg lehet alkotni ilyen szép államberendezkedést, de a megvalósításba a tervezőnek azonnal beletörik a bicskája. Khalifa Haftar nem az az álmodozó fajta. Tudja jól, neki már nincs ideje arra, hogy évtizedeket várjon a megfelelő pillanatra. Most akarja megragadni a lehetőséget. Tavaly év végén televíziós beszédében bejelentette, hogy felmondja a 2015-ben a marokkói Skhiratban aláírt megállapodást, amely a két nagy líbiai rivális között köttetett.

A marsall az idén nyáron elnökválasztást akar tartani, amelyet meg is nyerne, hiszen a keleti lakosság hálás neki a békéért. De mit érne el ezzel, hiszen a „népfelhatalmazás” által már eddig is a Kelet elnökének tekintik. „Előbb a biztonságot kell megteremtenünk, utána beszélhetünk demokráciáról” – mondja Haftar marsall, aki nem veti meg a személyi kultusz jegyeit sem. A fekete bajszos katona előszeretettel váltogatja különböző színekben pompázó egyenruháit. A legutóbbi tévéfellépesekor makulátlan fehér zubbony volt rajta aranyhímzéssel. Mintha hasonlót viselt volna Kadhafi is utolsó tévészereplésekor. De lehet, hogy csak megörökölte a szabóját.

Magyar Idők Online – Pósa Tibor

, , ,






Back to Top ↑