A jók, a rosszak és a nagy csúfság – Válság a Perzsa-öbölben (4.rész)
2017. 06. 13.
A belső héj – második fejezet
Amikor a szíriai válság elkezdődött nem tűnt úgy, hogy elviselhetetlen terhet jelentene ez majd a török államra. Négy évvel később viszont már ez óriási teher volt, a menekültek száma egyes becslések szerint elérte mára a 4 millió főt, de a hivatalos számok is 1,5-2 millióról szólnak. Az európai államok pedig kisújjukat sem mozdították, amíg az áradat meg nem érkezett hozzájuk.
Függetlenül attól, hogy mennyire használta ki ezt mind az arab vilag, mind az EU felé, tényszerűen igaz, hogy a menekültválság miatt a török társadalom óriási terheket visel az utóbbi években. A huza-vona azonban elmégesítette az EU-val ápolt kapcsolatokat. Bár a “szakértői vélemények” még mindig élénken foglalkoznak a török csatlakozás kérdésével, Ankarában ez kérdés már a menekültválság előtt is a fantázia birodalmába tartozott, utána pedig még a legnaivabbak is felébredtek.
Mindeközben pedig azt voltak kénytelenek felfogni, hogy bármennyit erölködnek is, Irak és Szíria mind jobban iráni vonzáskörbe kerülnek. Igen kijózanító lehetett, amikor azt kellett látniuk, hogy a hagyományosan török ütőkártya, a türkmén közösségek támogatása is kihalászható a kezükből. Hiszen az iráni támogatással született “Népi Mozgósítás” Irakban sikeresen tudott sīi brigádokat kialakítani közöttük, akik hiretelen “felfedezték” sīi örökségüket. Hiába fenyegetőzött ez ellen Erdoğan, sokat nem tudott tenni ez ellen. Vagyis erőfeszítéseik “gyümölcsét” végül a rivális aratja le. Akit a nyugat, hogy utat találjon az eddig hozzáférhetetlen óriási iráni piachoz, még meg is
jutalmazza egy atommegállapodással. 8-10 év alatt Törökország a “zéró probléma” politikából eljutott a “zéró barát, zéró eredmény” állapotába, ráadásul szinte minden határán. Ebben a rendkívül rossz helyzetben, érkezett 2016 júliusában a puccs, majd a tisztogatások egymást követő körei. Bár úgy tűnne a győztes Erdoğan lett, valójában a tisztogatások és a paranoia már olyan mértéket öltött, ami már az államirányítást bénítja meg. A korábbi évek egyik legnagyobb eredménye, az afrikai expanzió is immár komoly veszélyben van, hiszen a tisztogatások ezt a külügyi állományt is súlyosan érintik. Összefoglalva tehát Törökország belsőleg is, külpolitikailag is olyan vékony mezsgyén sétál, ami az eddigi irányvonal gyökeres újragondolását feltételezi. Ezt Oroszország és Irán irányában már meg is tette, de a karidinális kérdések, Szíria, Irak, és Egyiptom hátra vannak, s ezekre mind kevésbé tud hatni. Ebben s helyzetben érhető, hogy annak a kevés barátnak aki még maradt – gyakorlatilag Katar – az egekbe szökött az értéke.
Nemcsak hogy a korábbi eredményeket együtt érték el, de maga a katari állam is óriási összegeket fektetett be a török gazdaságba. Ha pedig igaz, hogy a puccs óta Erdoğant katari testőrség védi, akkor látható, hogy milyen mértéket ért el az egymásra utaltság. Ma tehát Törökország mindent megtesz, hogy közvetítő legyen a válságban és elkerülje a helyzet súlyosbodását, ám amíg Egyiptom ott ül az asztalnál, sokat nem remélhet. A katari barátságnak pedig máris megmutatkoznak hátulütői, hiszen Szaúd-Arábia máris lépéseket tett Törökország ellen. Legutóbb ugyanis törölte megrendelését 4 török hadihajóra, ami ugyan Rijádnak nem veszteség, ám Ankarának már nagy érvágás. Ennek kapcsán számos arab lap már arról cikkezik, hogy a gazdasági háború következő áldozata Törökország lesz, ha csak nem mond le Katarról. Ám úgy kéne lemondania gyakorlatilag egyetlen barátjáról, hogy cserébe nem kap semmit. Innen érthető meg, hogy ha a közvetítés nem vezet eredményre, akkor Törökország kénytelen aktívan is kiállni Katar mellett.
Ez pedig máris megtörtént, hiszen a török parlament 3 ezer katona küldését engedélyezte az arab államba, melyből 30 már meg is érkezett. Ez ugyan nem lesz komoly erő ha megérkezik, arra viszont elég, hogy Szaúd-Arábia kétszer is meggondolja kockáztat-e katonai beavatkozást szomszédja ellen. Itt azonban, ismét, komoly hibát követett el Ankara. Ugyanis állandó katonai bázis építéséről állapodott meg, ami Katarnak nagyon jó, de Törökországnak már igen kevéssé. Először is ennek az erőnek a támogatása csakis légi hídon, Iránon át biztosítható. Ami Teherán kezébe óriási zsarolási potenciált ad, hiszen bármikor lezárhatja az utat. A kiküldött csapatok felhatalmazása sem egyértelmű. Az világosnak tűnik ugyanis, hogy ez esetleges szaúdi támadás esetén a törökök visszalőhetnek, de az már nagyon kérdéses, hogy mi lenne, ha szaúdi csapatok mellé egyiptomiak is érkeznének. Mindez pedig az amerikai légitámaszpont orra előtt. Mi több, ez egy olyan helyzetet eredményez Ankarának, amiből nem fog tudni szabadulni, hiszen a tábort felszámolását nem politikai kockázatok nélkül megoldani. Itt pedig át kell gondolni, hogy milyen ereje van ma Katarnak, ha egy pillanat alatt rá tudta venni a töróköket egy ekkora elkötelezettségre.
A középső gyűrű tagadhatatlanul legboldogabb tagja Irán. Az egy dolog, hogy eddig folyton fenyegetőző szomszádai – akik magabiztosságát a megingathatatlan amerikai-izraeli támogatás adta, most egymást marják -, de valójában ha az iráni vezetés szétnéz a térségben, nincs oka csakis örömre. Az atommegállapodás és az ezért cserébe megígért iráni piacnyitás kiengedte a perzsa országot 40 éve tartó elszigeteltségéből. Amint arról szó volt, Szíriában és Irakban óriási katonaipolitikai-gazdasági befolyásra tett szert. Annyira, hogy a háború után a horizonton egy jól működő libanoni-szír-iraki-iráni tömb kezd egyre világosabb kirajzolódni. Azzal, hogy az amerikaiak megkeverték a kurd kártyát mind Irakban, mind Szíriában úgy felingereték a törököket, hogy Ankara most már inkább a békülés útjait keresi az orosz-iráni-szír tömbbel. Ezen az úton pedig Teherán készséges partner, jól kihasználja szomszédja szorult helyzetét. Nemcsak az asztanai tárgyalásoknál engedték oda az asztalhoz.
Figyelmet érdemel, hogy amikor nemrég Törökország felől fegyveresek rajtaütöttek egy iráni határellenőrző ponton és két iráni katona meghalt, Teherán igen visszafogottan, csak magyarázatot kért, nem kérte számon Ankarát. Amivel nagy szívességet tett, hiszen közvetve megerősíti a török kormány harcát a kurd szeparatisták ellen. A kiltások pedig nemcsak nyugat, de kelet felé is bíztatóak. Szaúd-Arábia ugyanis baráti kapcsolatokat ápol Pakisztánnal és számos olyan fegyveres szervezetet mozgat ott, mind a Ğayš al-‘Adl, mely immár két éve rendszeresen csap át a határon. Némi aggodalomra adott okot, hogy amikor Szaúd-Arábia létrehozta a terror elleni Iszlám Koalíciót – bár komoly diplomáciai küzdelem után – abba be tudta vonni Pakisztánt. Arról pedig, hogy ez a koalíció ki ellen született Teheránnak kevés kétsége volt.
Most azonban, amikor az idulatok az egekbe szöktek az öbölben, Pakisztán sietett kifejezni, hogy kivonul ebből a koalícióból. Aminek világos üzenete, hogy sem Katar, sem Irán ellen nem fogja magát beugratni egy értelmetlen konfliktusba. Az azonban, hogy erre még a diplomáciai csörte alatt került sor, azt mutatja, hogy Irán sikeresen építette “mosoly diplomáciáját” ebben az irányban. Amikor tehát Katar, készülve arra, hogy a megbékélés útjait keresse az orosz-iráni-szír többel, barátkozni próbált, azt Teherán hamar fel is karolta. Ezzel sikerrel ugrasztotta egymásnak az öböl államait, az eredménytől pedig nincs félnivalója. Ha Katar még el is bukna, nem egy fontos gazdasági, vagy diplomáciai partner.
A szó hagyományos értelmében nem barát. Az azonban, hogy az eddig örökké fenyegetőző öböl országok egymást pusztíják, neki csak kedvező. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy ez közvetve javítja kapcsolatait Törökországgal, de még esetlegesen pár öböl országgal is, akkor látható, hogy ez a válság Iránnak igen kedvező. A helyzetet pedig gyorsan ki is használja és egyből készpénzre is váltja. Szaúd-Arabia ugyanis azzal, hogy lezárta határait és légterét, ezzel elvágva az élelmiszerellátást és a katari légikikötőt, hatalmas öngólt lőtt. Irán azonnal átengedte légterét, a légiforgalom pedig kisebb fennakadásokkal tovább folytatódik. De immár iráni légtérben, aminek tranzitdíjai a perzsa állam költségvetését gazdagítják. Mi több, Irán igazi jó szomszédként bejelentette készségét az élemiszerellátás fedezésére. Lehet ezek az összegek Rijád számára nem komolyak, ám Teheránban biztosan üdvözlik őket. Ehhez pedig tegyük hozzá, hogy azzal, hogy Törökország katonákat telepít Katarba, ennek az erőnek stabil utánpótlási vonal kell.
Vagyis Rijád gyakorlatilag Irán karjaiba löki nemcsak Katart, de vele Ománt és Törökországot is. Iráni szempontból ennél jobb konstelláció ki sem alakulhat, így csak az kívánatos, hogy SzaúdArábia ne tudja gyorsan megtörni Katart.
A nagyok A kérdés legkülső körét a nagyhatalmak alkotják, akik egyelőre úgy tűnik értetlenül állnak a válság előtt. Az azonban, hogy nem lepte meg őket – vagy nem tetszésük ellenére zajlanak az események – látható a reakció hiányából. Eleddig ugyanis sem az amerikai, sem az orosz, sem a kínai külügy nem sietett lehűteni a kedélyeket, pusztán Trump elnök tett egy erőtlen bejelentést közvetítési szándékáról. De még a belépő új játékosokat – mint Ankara – sem igyekszik visszafogni. Ez pedig teljesen érthető is. Az amerikai-orosz kötelhúzás súlypontja Szíriában van. Amint eddig is látható, a Közel-Kelet olyan bonyolult sakktábla, hogy egy befolyásos bábú kiesése, mint Katar, csak átláthatóbbá teszi a képet. De ezt az erővonalat az öböl válság csak pozitívan tudja érinteni. Amíg ugyanis a GCC államai egymást kötik le, nem szólnak bele a “nagyok játékába” Szíriában. Amerika Trump látogatásakor el tudta érni, hogy Rijád teljesen megalázkodjon. A morális bosszú megtörtént. Ez teljesen világos volt, amikor a szaúdi vezetés kénytelen volt vendégül látni as-Sīsīt, ami két hónapja két elképzelhetetlen volt. Azt az egyiptomi elnököt, aki nyíltan arról beszélt, hogy bizonyos öböl országok terrorszervezeteket támogatnak. Most képzeljük el egy pillanatra, hogy Szaúd-Arábia esetleg nemet mondott volna a fegyverüzletre! Ki lenne akkor ma a
terrorista?
Trump elnöknek mind felesége, mind lánya fedetlen fővel pózolt a tv kamerák előtt, aminél nagyobb megaláztatás kevés érhette volna a szaúdi vezetést. Mi több, hogy a dorgálást elkerüljék, 100 millió dollárral kénytelenek voltak megtámogatni Ivanka Trump nőjogi szervezetét. Tudván milyen nagyon aggódik Szaúd-Arábia a nők helyzetéért, nem lehet félreérteni mi célt szolgált ez a támogatás. Ám a látogatás lényege mégiscsak a fegyverüzlet. Közvetlenül egy 110 milliárdos, tíz éves távlatban egy 380 milliárd dolláros fegyverüzletet hoztak a felek tető alá.
Látván, hogy Rijád egymagában mire képes még egy olyan jóval gyengébb ellenféllel szemben is, mint Jemen, látható, hogy ez a fegyverarzenál mennyi hasznot jelent. Semmit a világon. Az amerikai gazdaságba azonban óriási tőkét vonz be. Amit tehát Trump a választások alatt megígért, azaz, hogy megfeji Szaúd-Arábiát, most megtörtént. Ekkora volumenben azonban a gyermeknek nevet kell adni. Ez a név pedig a terror elleni harc és az Irán elleni kardcsörtetés. Ám Washington igen tudja, hogy egy Irán elleni háborút nem lehet elindítani, hiszen abban nemcsak Kínával és Oroszországgal találná szemben magát, de az iráni piacra annyira éhes európai államok is hevesen tiltakoznának. Vagyis Washington és maga Trump is célját elérte. Rijádot megalázta, a pénzt kifacsarta, s hogy eztán a terrorista billogot végül ki kire üti, már igen kevéssé érdekli. Oroszország ugyanilyen érdektelen a játékban. Az öböl országok nem felvevői sem fegyver, sem olajiparának. A közvetlen érdek kevés, a válság pedig csökkenti a szíriai tényezőket. Minthogy a térségben legközelebbi partnere Irán, akinek nagy hasznot hajt most ez a válság, Törökországot pedig nagyon kellemetlen helyzetbe hozza, Moszkva is csak örülhet a fejleményeknek. Így aztán Moszkvának tökéletesen mindegy, hogy Doha, vagy Rijád nyer-e, mindaddig míg egyéb érdekeire ez nem hat ki.
A képlet A három pókháló tehát egy nagyon összetett képletet ad. A nagyokat nem nagyon érdekli ez a civakodás, amíg nem hat ki más frontokra. Ettől pedig még messze vagyunk. A regionális hatalmak közül csak Törókországnak van vesztenivalója, a többiek boldogan szemlélik az eseményeket. Egyiptom is, Irán is örömmel nyugtázhatja, hogy az eddig nekik sok gondot okozó öböl államok egymást ölik. Finoman szórják is a sót a sebekbe, kiélezik a médiaháborúról a felek között, hogy a harc minél tovább kitartson. S mint látható, eddig Izraelt sem feszélyezi a helyzet.
Egyiptom, mint hamvaiból feltámadott főnix, most szárnyalhat. Leszámolhat egyik ellenlábasával, míg kifárasztja a másikat. Eközben pedig visszaszerzi 2010-ben elvesztett súlyát az arab világban. A “kicsik” a közvetlenül érintett felek között pedig nincsenek nyertesek, hanem csak vesztesek. Ezzel a kardcsörtetéssel és a gazdasági szankciókkal csak drágán vett ázsiójukat erodálják el, pusztítják gazdasági lehetőségeiket és nem nyernek semmit. Hiszen lássuk be, ha Szaúd-Arabia még esetleg meg is tudná szállni Katart, akkor sem lenne egy tapottat sem előbbre. Azok az egyéni kis érdekek, melyek ma a szaúdi és az emirátusi vezetést hajtják romba döntik államaikat. A térség körülöttük, mely már régóta nyögi ezeknek az országoknak a garazdálkodását, vidáman nyugtázza ezt a pusztulást. Tehát nem arról van szó – ha esetleg megesne valakin a szívünk – hogy gonosz szaúdi farkas rárontott az ártatlan katari Piroskára. Sokkal inkább az öböl farkasai estek egymásnak, az őket szemlélő vadászok pedig, bár némileg értetlenül szemlélik az eseményeket, már egymást kinálgatják pálinkával és élvezik a látványt. Ki-ki pedig szíve szerint szurkol egy-egy versenyzőnek. Amíg ugyanis a mérköző felek közül senki sem nyerhet, közülük szinte senki sem veszíthet. Ami a válság méreteit illetően – tekintve összefüggéseit és a szóban forgó tőke mértékét – több mint irónikus.
Orientalista.hu – Sógor Dániel
Az első rész itt olvasható.
A második rész itt olvasható.
A harmadik rész itt olvasható.
Az ötödik befejező rész itt olvasható.
Ankara: Netanjahu lángba akarja borítani az egész Közel-Keletet hatalmon maradása érdekében →
Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa követeli Izrael felelősségre vonását →
Több száz brit jogász követeli Londontól az izraeli fegyverexport leállítását és szankciók bevezetését →
