Interjú

2017. 11. 16.

„Az iszlám nem egyenlő a saját szélsőségeivel”



Magyarul is megjelent Janne Teller 2004-es regénye, a Macskaköröm, ennek kapcsán érkezett a sokat támadott Semmi szerzője Magyarországra. A Magyar Nemzet interjúja az írónővel.

– Van egy erős mondat a magyarul most megjelent, 2004-es Macskaköröm című regény elején: „a politika nem politika, hanem közvélemény.” Hogy érdemes érteni ezt?
– A politikáról alkotott felfogás lehet az, hogy a cselekvők azt teszik, ami szavak szintjén is elhangzik tőlük. Hogy vannak elvek, és annak mentén lépnek valamit. Ma viszont minden azon múlik, hogyan lehet valamit a széles tömegek számára kommunikálni. A lényeg, hogy milyen irányba tudod elmozdítani a közvéleményt. Így terjedhetnek szabadon az álhírek, hiszen nem számít, mi az igazság, annyi a fontos, mit fognak elhinni az emberek. Akinek hisznek, végül arra fognak szavazni.

– A tömegtájékoztatás és a hírekhez való gyors hozzáférés nem épp a demokráciát segítik? Valóban, terjednek álhírek is, de mindennél könnyebb valós információkat is szerezni a közélet alakulásáról. Egy okostelefonon keresztül ma már a világ legeldugottabb részén is olvashatjuk a legfrissebb híreket.
– Persze, szükség van az okoskütyükre, de én kétélű fegyvernek gondolom őket. Nem lehet úgy demokráciát kialakítani, ha az emberek nem jutnak információhoz, és mi más segítené ezt, ha nem a tömegtájékoztatás? Csakhogy sok politikus is rájött, hogy a tömegek valós tájékoztatása helyett az ő piacukon hatékonyabb, ha ügyesen tudják manipulálni az embereket. A politikusok spin doctorai egyöntetűen vallják, hogy elsősorban az emberek félelmeire, aggodalmaira kell rájátszani, és akkor könnyen meg lehet őket nyerni maguknak. Mikor a populista politikusok azt mondják, hogy jobb félni, akkor az emberek nem fogják azt gondolni, hogy érdemes inkább higgadtan szemlélni a dolgokat. A csalódott választók könnyebben hisznek azoknak, akik érzelmi kérdést csinálnak a politikából, és azt mondják, ők valóban őszintén mondják, amit gondolnak. Pedig ez is csak manipuláció.

– Valóban, sokat beszélnek például a menekültválságról, amiről ön is írt már Ha háború lenne nálunk című művében. De az emberek a kulturális és vallási eltérésektől tartanak igazán, amik mindennapos konfliktusokhoz vezetnek – ezek ne lennének valósak?

– Számos szintje van a kérdésnek. Az iszlám világból jövők érkezését viszont hasonló kommunikáció kíséri, mint azt, amikor a kelet-európai állampolgárok menekültek máshová: hogy csak jönnek és elveszik a munkát, a lehetőségeket. A lengyelek, a románok megtapasztalják ugyanezt. És persze, mindenhol akadnak nyerészkedők, de nem lehet ezt az egészet a rasszizmus és a kirekesztés szemüvegén keresztül szemlélni. Nem lehet mindenkit kizárni. Ha az embereknek nincs pénzük, nincsenek lehetőségeik, nyilván el fognak indulni, hogy hozzáférhessenek ők is az erőforrásokhoz. Akik pedig korábban jó helyzetben voltak, nyilván ragaszkodnak a nyugalmukhoz. Pedig a világ nem így működik. Az én édesanyám Ausztriából jött, és Dániában neki is újra kellett kezdenie. Ha pedig nem fogadnak valakit nyitottan, hogyan illeszkedjen be? Persze, 2001 óta sokan félnek, és úgy hiszik, vallási harcról van szó. Az iszlámot keverik a terrorizmussal, a Koránról pedig úgy hiszik, olyan a muszlimoknak, mint Hitlernél a Mein Kampf. Pedig az iszlám nem egyenlő a saját szélsőségeivel. Ez egy kisebbség a csoporton belül. Ahogy említhetjük azokat az iszlámhívőket is, akik a feminizmussal egyeztetik össze a vallást.

– Mégis láthatjuk, hogy az iszlámhívőknek sokszor akad bajuk a szólás- és véleményszabadsággal. Vegyük csak a Charlie Hebdo esetét. De dánként ön is testközelből tapasztalhatta ezt azok után, hogy egy honfitársa Mohamedről rajzolt karikatúrát.
– A dán karikaturista esetében van egy félreértés: amikor a rajzokat kinyomtatták, ez még nem szólásszabadság-kérdés volt. Inkább arról szólt a történet, hogyan próbálják szélsőségesek megalázni, kigúnyolni a muszlimokat. Akik közül a többség nem erőszakos, nem terrorista, de sértőnek vélik ezt a megalázó hangnemet magukra nézve. Nézzük meg, a muszlim világon belül hányan küzdenek a demokráciáért. Persze, erőszakos, fanatikus emberek köztük épp úgy vannak. Ha pedig szélsőséges fanatikusokról van szó, nem érdekel, jobboldaliak, iszlamisták vagy épp baloldaliak, hiszen elvakult emberek köztük is vannak. De miért miattuk ítéljük meg a többséget is?

– Pedig ha már nagy vitákat kavaró írás, az ön könyvét, a Semmit is épp azzal támadták, mert túl durva, túl sokkoló olvasnivaló, sőt, elsőre tiltották is. Azóta mégis bestseller, kötelező olvasmány lett sok helyen. Szerette volna sokkolni a fiatalokat?
– Dehogy, nem provokálni akartam, csupán megírni egy történetet, ami a fejemben volt. Nem szeretem az erőszakot, még a tévét is elkapcsolom, ha egy thriller megy. Viszont olyan kérdéseket akartam felvetni, amik a létezés alapjait érintik. Ez provokálhat sok embert, de ettől még ezeket a kérdéseket fel kell tennünk, hiszen társadalmunk alapjait képezik. Miért élünk, mi értelme van a létezésnek, hogyan tudjuk tovább folytatni? Ezeket én is folyamatosan felteszem magamnak.

– Hasonló kérdéseket tesznek fel más fiataloknak szóló művek is, amiket szintén tiltottak volna. Ilyen a Zabhegyező vagy épp A legyek ura is. Érez hasonlóságot ezek és a Semmi között?
– Megtisztelő a hozzájuk történő hasonlítás, nagy kedvenceim voltak fiatalkoromban. Ahogy mondjuk Camus-től a Közöny is, illetve a Ne bántsátok a feketerigót. Különbség, hogy A legyek uránál a gyerekek akkor vadulnak el, amikor a civilizáción kívül kerülnek. De nálam a gyerekek benne vannak a civilizált világban. A csoportmechanizmusok viszont hasonlók, mikor szélsőséges helyzetbe kerülnek az emberek.

– A legyek ura esetében készül egy új filmadaptáció is, ahol csupa lány lenne már a szigeten. Sokan felháborodtak, hogy ez az alkotói szándék félreértése, és lányokkal nem is eshetne meg az egész. Ön hogy látja?
– Minden azon múlik, milyen munkát fognak végezni az alkotók. De a csoportmechanizmusok szempontjából éppúgy elképzelhetőnek tartom a sztorit lányokkal. Miért ne? Nem hinném, hogy köztük mindez ne történhetne meg.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.11.15.

Orientalista.hu – Lakner Dávid/MNO

Címkék: , , , , , , ,






Back to Top ↑