Publicisztika

2014. 10. 29.

Damaszkuszban jártam – Kontraszt



Reggel van, az éjszaka viszonylag csendes volt, csak távoli lövéseket lehetett hallani. Kiülök az erkélyre egy jó arab kávét szürcsölök és meredten nézem a tőlem egy két száz méterre magasan a város felett tornyosuló harminc emelet irodaházat.

A toronyházban a különböző cégek alkalmazottjai helyett most katonák vannak és szemlélik a főváros peremkerületén mozgolódó terroristákat. A kitört ablakokból folyamatosan lövik őket, a ház tetejéről rakétákkal semmisítik meg az állásaikat. Már kezdem én is megszokni a rakéták becspodásait, de néha még összerezdülök. Mindeközben az emberek mintha mi sem történik mennek a dolgukra. A gyerekek a házunk előtti játszótéren még hintáznak egyet mielőtt becsengetnek.

Furcsa érzés ragadott el. Az ember mennyire hozzátud szokni a körülményekhez, és megpróbál túlélni. Alig pár napja Aleppo városában hasonló korú gyerekek igyekeztek beérni az iskolába de aznap terroristák rakétája más sorsot szánt nekik .

A kereszténynegyedben járok az itteni bevásárló utcába a Qassaba. Boltok tucatjai árulják a márkás, minőségi, az európai divatot is felülmúló ruhákat, cipőket. Az utca tele van nézelődővel csak az emberek mások. Az itt lakó keresztény középosztály egy része külföldre menekült helyettük most muszlim albérlők vannak. Érdekes módon csak nőket és gyerekeket látni. Férfiakat fiatal fiúkat nem. Mint kiderült azoknak a családjaik laknak most itt akik a város túloldaláról lövik a keresztény negyedet. Azok az emberek családjai tudják megfizetni a város egyik elit negyedében a magas albérletet és tudnak nap mint nap új ruhákat venni akik valami elmebeteg eszmét követve saját hazájuk ellen fordultak. De biztos ami biztos alapon azért a családjukat viszonylag biztonságos helyre menekítették. Kérdem én honnan tudnak több ezer dollárt havonta a családjuknak küldeni?

Bab Toumánál ( Tamás apostol kapuja) beülök egy finom reggelire. Nézem a kapu két oldalán húzódó falat amire a mártírok képei vannak felakasztva. Csak ezen a kis téren két katonai ellenőrzőpont van. Sorban átvizsgálják az autókat nincs e benne pokolgép vagy fegyver. Az ellenőrzést a környék felfegyverzett önkéntesei látják el, köztük van az egykori gimnazista osztálytársam. Szomorúan nézek mégis elmosolyodom amikor odajön és elkezdünk nosztalgiázni. Mennyire más volt pár éve minden. Anno gimnazistaként mi fiúk az utolsó óráról ellógtunk hogy időben odaérjünk Tamás kapujához hiszen a közelben két középiskola is van ahonnan délután egykor a lányok indultak hazafelé, és ez volt az a hely ahol ismerkedni lehetett.

A semmiből hírtelek sok ember elkezd gyülekezni és a templomok mecsetek felé indulnak. Nem értem mi történik. Elindulok én is a tömeggel. Menekült családok állnak sorban a templom bejárata előtt. Itt is csak nőket és kisgyereket látok. Dél van az ételosztás ideje. Az egyik önkéntes cserkészt megkérdezem hogy hol vannak a férfiak miért csak nők és gyerekek állnak sorba. A fiatal lány halkan odasúgja hogy a családfők több mint valószínű, hogy valamelyik szalafita fegyveres csoport tagjai voltak. Ameddig éltek addig rendszeresen küldték a családjaiknak a dollár ezreket. De valószínű ,hogy a hadsereg lelőtte a terroristákat és most családjuk árván maradtak. A szomszéd mecsetben még nagyon a tömeg ezrek állnak sorban szintén ételért az állami támogatásért várnak.

Hihetetlen. Tényleg nem értem ezt a fanatikus felfogást. A családjukat hátrahagyja pénzért képesek harcolni valami istentelen eszméért. Képesek embereket etnikai vagy vallási alapon lefejezni, de viszont a családjukat a kormányra és az államra bízzák.

Ebből is látszik hol van az igazság. Míg szíriai keresztények és muszlimok nap mint nap adományokat és menedéket nyújtanak, addig a túloldalon ezeket az embereket keresztre feszítik vagy lefejezik.

orientalista.hu   Sinoda

Címkék: , ,






Back to Top ↑