Publicisztika

2016. 04. 23.

Hol volt az Isten?



 

Elég nagy baj az egy embernek, vagy akár népnek, hogy nem akar, vagy nem tud felejteni, megbocsátani, túllépni dolgokon. A II. Világháborús náci koncentrációs táborok kapcsán évről-évre felvetődik a kérdés: Hol volt ilyenkor az Isten?

 Nagyon jó kérdés, de azt is fel kellene vetni, hogy melyik? Az Újszövetség előtti? Vagy még az Ószövetség előtti? Vagy esetleg a „Felvilágosodás” utáni? Számon kérhető az az Isten, akinek a fiát megkorbácsoltatta és keresztre feszíttette a nép? Számon kérhető az az Isten, akit Európa megtagadott, vagy legalább is megpróbált elfelejteni? Aligha. De így viszont – talán – megérthető, hogy hol volt az Isten Drezdánál, Sztálingrádnál, Normandiánál és amikor repült az atombomba. És éppen amiatt, hogy szabadulni akarunk Istentől, inkább ne kérdezzük meg, hogy mikor, hol volt. Nem illendő. Vagy kérdezzük meg akkor is, amikor születik egy új ország. Vérrel és halállal, ahogy lenni szokott, vagyis ahogy kell. Ha elfogadod a jót, fogadd el a rosszat is. Ez törvény. Persze, vitázhatunk, hiszen demokrácia van. Az életünk végéig vitázhatunk és elmélkedhetünk, ami olyan, mintha csinálnánk valamit. Viszont Istent számon kérni, na, ahhoz azért pofa kell. Tessék csak, tessék! A kockázatokról és mellékhatásokról majd mindenki értesülhet. Ezek miatt aztán bűnbaknak állítható a fél világ és már jöhet is a kártérítés.

Ahhoz, hogy értelmezni és értékelni tudjuk a békét – mi balga emberek – bizony néha háború kell. Az a bizonyos „második” Nyugatról nézve nem is volt annyira szörnyű, amíg a szovjet-kommunisták legyőzése volt a cél. Abba sok minden belefért. A probléma akkor kezdődött, amikor megindult az ellencsapás, amiről nagyjából látni lehetett, hogy nem fog az megállni a német határnál, hanem inkább az Atlanti-óceánnál. (Voltak ennek drukkerei, de akkor még a világ normálisabban működött, így például a Francia Szovjet Szocialista Köztársaság hiú ábránd, végső soron elképzelhetetlen volt. A Világforradalom tehát elmaradt, mert, ahogy Edvard Radzinszkij Koba című könyvében Darja Jevgenyjevna megjegyezte: ahhoz egyszerűen nem volt elég zsidó.) Ettől függetlenül született az a vélekedés, miszerint „Nehéz tisztelni a franciákat, ha száz éven belül kétszer is ki kellett őket segíteni a bajból. De legalább majonézzel kapják meg, ami nekik jár.” Upsz, elkalandoztam!

Tehát, a szovjetek elindultak Nyugatra, az amerikaiak Keletre és közben jó sok ember meghalt. Mennyi is? És kérdezte valaki – azóta is, évente is – hogy hol volt az Isten? Ha nem hisz benne, minek kérdezné. Ha hisz, akkor pedig nincs mit kérdeznie. Az élet ment tovább. A sebek lassan begyógyultak. Évente egyszer-kétszer elég erre emlékezni. Nem is lenne normális dolog 365 napon és 70 éven keresztül siránkozni. Közép-Európa közepén, vagyis Magyarországon – a magyarokkal – kicsit más a helyzet. 1920. Trianon. Van itt nemzeti siránkozás? Nincs. Mire is mennénk vele? Semmire. Kérdezgettük, hogy hol volt az Isten? Nem. Viszont harcoltunk amíg lehetett és amikor lehetett.

2020-ban száz éves évforduló. Mit fogunk csinálni, mit csinálhatunk? Úgy gondolom, a dolgok jelenlegi állása szerint egyet tehetünk: megbocsátunk. Mindenkinek. Minden más cselekedet nevetséges lenne. A hallgatás pedig hiba. Mert egyértelművé kell tenni; (Közép)-Európa, egy új Európa most fontosabb.

Valakiknek ez nem érdeke, ezért simán el tudom képzelni, hogy hamarosan érkezik egy jó szándékú felülvizsgálati, restaurációs, akármilyen kezdeményezés. Véletlenül éppen most. Egy nyugati barátunktól…  Na, attól mentsen meg minket az Úr!

Orientalista.hu – Vahn Mégh

Címkék: ,






Back to Top ↑

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com