Interjú ahmed tibi

2016. 04. 30.

 Interjú: „Netanjahunak nem érdeke a béke”



Pészah alkalmával a zsidók a szabadságot ünneplik, addig azonban senki nem élhet tiszta szabadságban és biztonságban, amíg a szomszédait megfosztja ugyanezen jogoktól – mondta a lapunknak adott interjúban Ahmed Tibi, a Kneszet, vagyis az izraeli parlament palesztin képviselője, aki a palesztin föld napja alkalmából látogatott Budapestre.

– Bár az utóbbi időben a szíriai háborútól hangos a világsajtó, a feszültség továbbra sem látszik csillapodni a Közel-Kelet lőporos hordójának számító izraeli-palesztin konfliktus esetében sem. Az amerikai közvetítéssel zajló béketárgyalások kereken két éve megrekedtek, az évtizedes szembenállás pedig tavaly szeptemberben új erőre kapott. Ön hogyan látja a helyzetet?

– Tizenhét éve vagyok a Kneszet tagja, de soha korábban nem volt dolgom olyan radikális kormánnyal, mint amilyen Benjamin Netanjahu jelenlegi kabinetje, s ez pedig rányomja a bélyegét a békefolyamat minden mozzanatára. Míg a palesztin vezetés tagjai egytől egyig támogatják a kétállami megoldást, addig a másik oldalon egyetlen miniszter sem áll ki egy független palesztin állam létjogosultsága mellett. De ezen nincs semmi meglepő, emlékezzünk csak vissza, Netanjahu milyen ígérettel hozott fordulatot a tavalyi választások alakulásában: a szavát adta, hogy amíg ő lesz a kormányfő, biztosan nem lesz palesztin állam.

Ahmed Tibi: Az izraeli kormányfő és a szélsőséges kabinetje nemcsak óriási károkat okoz, de hosszú távon az országot is lerombolja.

– Az Izraelen belüli palesztin területek már ma sem tekinthetők egységes országrésznek, a települések egymástól elszigetelten terülnek el a nyugati part mentén, a Gázai övezet pedig különálló egységet alkot. Gondolja, hogy az 1967-es határokon alapuló kétállami megoldás ilyen körülmények között elérhető?

– A nemzetközi közösség szerint mindkét fél számára ez lehetne a legoptimálisabb megoldás, Netanjahu ugyanakkor nap mint nap éket ver az ilyen célú törekvések közé azzal, hogy rendületlenül folytatja teleplétesítési politikáját a palesztinok lakta területeken. Az izraeli kormányfő tehát nem tisztel semmilyen egyezményt, következetesen kihátrál minden, a békét elősegítő tevékenység alól, hiszen sokkal elkötelezettebb a koalíciója rövid távú érdekei és a telepeseket támogatók felé. Mahmúd Abbász palesztin elnököt az elmúlt időszak legpragmatikusabb palesztin vezetőjének tartom, tehát, ha Netanjahu vele nem tud békét kötni, akkor más olyan palesztint sem fog találni, akivel egyezségre juthat. Abbász a kezdetektől híve a kétállami megoldásnak és a béketárgyalásoknak, valamint véget vetne az erőszakos ellenállásnak is, Netanjahu azonban becsuk minden ajtót bármiféle kezdeményezés előtt.

– Ez az elzárkózás miért lenne érdeke Netanjahunak?

– Külső szemmel úgy tűnik, hogy az izraeli miniszterelnöknek két lehetőség közül kell választania: az egyik a kétállami megoldás, a másik pedig az egyállami, vagyis egy egységes Izrael, amelyben együtt élnek arabok és zsidók. Netanjahu azonban egy harmadik utat választott, mégpedig a jelenlegi status quo fenntartását. Az eredmény pedig őt igazolja, hiszen semmit nem veszt, pár hangzatos megnyilatkozástól eltekintve senki nem gyakorol rá különösebben nyomást, döntésének pedig nincs semmilyen politikai, diplomáciai vagy gazdasági következménye. Mindennek tetejében még az arab világ is megosztott, sőt, maguk a palesztinok is, ha a Hamasz és a Fatah folyamatos egymásnak feszülésére gondolunk. Ez a szégyen.

– Mit gondol a palesztin megosz-tottságról?

– Rendkívül nehezen viselem, hiszen a belső harc nemcsak hogy árt a palesztinok ügyének, de indirekten még a megszállást is támogatja. Gondolom, ennek a megosztottságnak valószínűleg éppen Netanjahu örül a legjobban. A Fatahnak és a Hamasznak kötelessége lenne félretenni a belső ellentéteket, és törekednie kellene az egységre, hogy egyesített erővel léphessen fel a valódi problémákkal szemben. De mint láthatjuk, nem ez történik. Ráadásul olyankor esnek egymásnak, amikor, mint mondtam, a valaha volt legszélsőségesebb vezetés áll Izrael élén.

– Hova vezet mindez?

– Véleményem szerint Netanjahu és szélsőjobboldali kormányának politikája hosszú távon lerombolja Izraelt. Nem tudom mikor, 2020-ban vagy 2030-ban, de a kabinet szélsőségessége és az arab kisebbség következetes elnyomása előbb vagy utóbb óriási károkat fog okozni mindkét oldalon. Főleg, hogy az egyállami megoldás lehetőségére Izrael lakosságának többsége rémálomként gondol, a megszállás fenntartása pedig csak még több haragot szül mind a palesztinokban, mind a nemzetközi közösségben. Mert hiába tetszeleg Izrael a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának képében, ha a demokratikus jogok csupán a lakosság nyolcvan százalékára vonatkoznak, miközben az ország legnagyobb számú kisebbségének kollektív jogait minden eszközzel igyekeznek félresöpörni. Ennek szemantikai bizonyítéka, hogy Izrael önmagát „zsidó államként” definiálja, nem pedig „izraeli államként”, ami implikálja, hogy a zsidó állampolgár felsőbbrendűbb az arabnál. Ez, ha nem tévedek, teljes ellentmondásban áll a demokráciával. Mert, kérdem én, hogyan nevezheti magát egy olyan állam demokratikusnak, ahol az egyenlőség hiánya a hétköznapi élet minden szintjén megjelenik az oktatástól a foglalkoztatásig? Ez az, amiért mi küzdünk: hogy végre hivatalosan is elfogadjanak minket a zsidókkal egyenlő jogú nemzeti kisebbségként.

– Az utóbbi hónapokban kiújult erőszakot a nemzetközi sajtó harmadik intifádaként emlegeti. Ön szerint is a harmadik palesztin népfelkelésnek lehetünk tanúi?

– Hívhatjuk bárhogy, intifádának, felkelésnek, ellenállásnak, zavargásnak vagy demonstrációnak, a lényeg ugyanaz: ez a palesztinok reakciója a több évtizedes patthelyzetre. Itt az ideje, hogy a nemzetközi közösség a kontextust is figyelembe vegye, amikor a palesztin tüntetésekről beszél, ugyanis észre kell venni, hogy a palesztinokat már rég elhagyta a remény, és helyette nem maradt más, csak az izraeli megszállás kézzel is tapintható nyoma. Való igaz, az ő reakciójuk kétségbeesett, hiszen feláldozzák az életüket, és olykor elveszik másokét, megtorlásul a nyomorúságos életükért. A palesztinok azonban sohasem fognak belenyugodni abba, hogy Izrael államban csak a zsidóknak jár a biztonságos és szabad élet.

– Izrael gyakran éppen azzal vádolja a palesztin vezetést, hogy ahelyett, hogy elítélné az ártatlan zsidó civilek elleni merényleteket, inkább szítja az erőszakot…

– Emlékszik egyetlen alkalomra is, amikor Netanjahu vagy bárki a kormányból elítélte volna azokat a hadműveleteket, amelyek ártatlan palesztin életeket vettek el? Legfeljebb sajnálják, hogy az arab gyermekek és más civilek „rosszkor voltak rossz helyen”, amikor ők a „szükséges beavatkozást végezték”, de soha nem ítélik el. Pedig a palesztinok élete ugyanúgy értékes. Én az elmúlt húsz évben elítéltem minden olyan támadást, ami ártatlan zsidó polgárok ellen irányult. Tisztelem az életet, mert orvos vagyok. Pályafutásom során számtalan gyermeket segítettem világra hozni, arab és zsidó nő szülését is kísértem már végig, pár hete mégis megéltem azt, hogy a palesztinok és a zsidók szülészeti osztályokon való szegregációja valós kérdésként merült fel Izraelben. Az izraeli rádióban például elhangozhatott az a mondat, hogy „a szülést követően a feleségem pihenni akar, nem pedig egy arab nővel osztozni a szülőszobán”. Mint kiderült, több olyan kórház is van Izraelben, ahol bevett gyakorlat az arabok elkülönítése a szülészeti osztályokon. Netanjahu kabinetjéből, persze, ezt sem ítélte el senki. Pedig ez színtiszta diszkrimináció, miközben a kórháznak és legfőképpen a születésnek az együttélés legfőbb szimbólumának kellene lennie.

– Értem, de akkor sem gondolom, hogy az erőszak lehet az effajta diszkrimináció elleni fellépés eszköze.

– Azt én sem. Viszont fontosnak tartom elmondani, hogy nincs szimmetria a cselekedetek között. „Megszállás alatt élni” vagy „megszállóként élni”: óriási különbség, a palesztinok pedig a térfél gyengébbik oldalán állnak. Ahogy Mahmúd Dervis nemzeti költőnk mondta, „mi szeretjük az életet, ha megtaláljuk az ahhoz vezető utat”. A valóság azonban az, hogy miközben ezen a héten a zsidók a szabadságot ünneplik pészah alkalmával, a palesztinok az átlagosnál is nagyobb kontroll alatt kénytelenek élni az életüket. A szabadság ünneplése tehát a szabadságunk elkobzásával jár. Véleményem szerint viszont soha nem élhet valaki addig biztonságban és tiszta szabadságban, amíg a szomszédait megfosztja ugyanezen jogoktól. A szabadság márpedig mindenkinek járna, aki ezen a földön él, de, mint tudjuk, a jelenlegi helyzet teljesen más. Mi elismerjük Izrael létezésének a jogát, de eközben a zsidók nem ismerik el a palesztin nemzetet. Ez a megoldás hiányának legfőbb oka.

Magyar Hírlap

Címkék: , , , , ,






Back to Top ↑