Lapszemle

2016. 12. 12.

Líbiában bombaüzlet az embercsempészet



Az Afrika Szaharától délre fekvő területeiről érkezők ezrével kerülnek líbiai menekülttáborokba. Líbia, öt évvel  Kadhafi bukása után, belső viszályokba és zűrzavarba süllyedt, miközben a migránsok tranzitközpontjává vált. Az észak-afrikai arab országnak 2000 kilométeres földközi-tengeri partszakasza van, szárazföldi határai összesen 4000 kilométer hosszúak. Hivatalos adatok szerint 300 ezer menekült él Líbiában.

Legtöbbjük Európába akar eljutni, és vállalkozik a veszedelmes, több száz kilométeres tengeri útra is, gyakran szánalmas lélekvesztőkön. A parti őrség iszonyatos dolgokat látott az elmúlt években.

A parti őrség Tripoliért és körzetéért felelős egységének csupán 6 őrhajója van a 120 kilométeres szakaszra. Ráadásul ezek is alkalmatlanok a feladatukra, a hosszú tengeri utak megtételére. Azt mondják, hogy az európai hajók jelenléte a Földközi-tengeren csak tovább bátorítja az átkelésre a menekülteket.

– Azelőtt 200 vagy 400 tengeri mérföldet kellett megtenniük. Most viszont néhány mérföld után célba érhetnek. Amint elhagyják a líbiai felségvizeket, rögtön beleütköznek a Szófia hadművelet hajóiba. Azok már várnak rájuk, és továbbviszik őket az európai partokhoz – mondta a parti őrség parancsnoka.

Rengeteg embert zsúfolnak be a csónakokba, hiszen csak rövid utat kell megtenniük. Ebből persze az lesz, hogy egyből hajótörést szenvednek, még mielőtt megtennék a 12 mérföldet. Ezért emelkedik a halottak száma.

Az ENSZ adatai szerint az idén csaknem 4700 ember halt meg a Földközi-tengeren, többen, mint azelőtt bármikor.

– Csupán roncsok maradnak azokból a csónakokból, amelyeket feltartóztat a líbiai parti őrség. Most már direkt az embercsempészethez gyártanak csónakokat. Virágzik az üzlet. Január óta 14 ezer embert kellett kimenteni a tengerből, ez négyszer annyi, mint tavaly – jelentette a helyszínről az Euronews riportere.

Felkerestük az illegális bevándorlás megfékezésére létrehozott állami hatóság, a CDIM központját is. Kevés emberük van, pedig az ő feladatuk volna megtalálni és felszámolni az embercsempész-hálózatokat Tripoliban és körzetében.

– Az embereink nagy részét átvezényelték Szirtbe, hogy ott harcoljon a Daes, az Iszlám Állam terroristái ellen. Szóval pillanatnyilag nincs igazán ütőképes haderőnk, amit bevethetnénk.

Az embercsempészet Kadhafi bukása után csakhamar bombaüzlet lett, és azóta egyre több hasznot hajt. Még sohasem volt olyan jó évük az embercsempészeknek, mint amilyen tavaly – állítja egyikük, akit nemrég vettek őrizetbe. Egyetlen átkelés 16 ezer eurót jövedelmez gumicsónakkal, halászhajóval akár 100 ezer eurót is.

– A Szófia hadművelet megkönnyítette az embercsempészek dolgát. Azelőtt 20, 24 óra kellett az átkeléshez. Most viszont? Legfeljebb 4 óra kell nekik, hogy célba érjenek – mondta a férfi.

A parti őrséghez hasonlóan a bevándorlási hatóságnak sincs pénze. A belügyminisztérium kasszája üres, az alkalmazottak már három hónapja nem kapták meg a fizetésüket. Mindenből hiány van, mondják az illetékesek.

– A felszerelés, a számítógépek, a kocsik, a ruhák, a kommunikációs eszközök, a walkie talkie-k – mindenből több kellene, segítségre van szükségünk – mondta a hatóság képviselője.

A líbiai hatóságok a nemzetközi közösséget hibáztatják azért, hogy a helyzet ennyire elfajult.

– Tény, hogy az Európai Unió, a Nemzetközi Migrációs Szervezet, a Frontex, az ENSZ nem tartja be a Líbiával kötött megállapodásokat, nem adnak elegendő pénzügyi, logisztikai és technikai támogatást, és ez tovább rontotta a helyzetet. Líbia nem akarja örökké a rendőr szerepét játszani, aki ingyen dolgozik, hogy összefogdossa az Európába tartó bevándorlókat. Európának az a rejtett célja, hogy Líbiából egyfajta szürke zónát csináljon, itt nálunk gyűjtse össze az illegális migránsokat, és líbiai állampolgárságot adasson nekik. De ebből nem lesz semmi. A líbiai nép ezt sohasem tűrné el.

Az elfogott migránsokat menekülttáborokba zárják. Líbiában összesen 22 ilyen láger működik.

Előzetes bejelentkezés nélkül kerestük fel az egyik tábort Tripoliban. A parancsnok nincs a helyén, az őrök pedig beengednek.

Hivatalosan a belügyminisztérium alá tartoznak ezek a központok, de a gyakorlatban előfordul, hogy a polgárháborúban résztvevő fegyveres milíciák üzemeltetik őket, függetlenül az állami szervektől. Egy vizelettől bűzlő hodályban több mint száz embert zsúfoltak össze.

– Van, aki már fél éve lakik itt, van, aki 10 hónapja vagy egy éve. Sokan már meghaltak, mások megsebesültek. Rengeteg halottunk van.

– Ennyit kapunk enni egy napra, egy bögrényi ennivalót. Aztán másnapig semmit. Se reggeli, se vacsora. Semmi. Haza akarunk menni!

A menekültek között sok a sebesült. Van, akit gumibottal vertek össze, másoknak lőtt sérülésük van. Sokan betegek. Hemzsegnek a rovarok. A tisztaság és az orvosi ellátás híján hullanak az emberek, mesélik a láger lakói.

– Nézzék meg a bőrét! 11 hónapja van itt. Nézzék meg a többieket is, hogy élnek itt!

Megnéztük a női részleget is. Első látásra itt kevésbe elrettentőek a viszonyok. De ez csupán az első, csalóka benyomás.

– Terhes vagyok, de itt nincs semmiféle ellátás. Nem kapunk enni. Aludni is alig lehet, mert lőnek. Folyton csak lövöldözést hallunk! – mondta az egyik asszony.

– A baba nem fogadja el a tejet. Csak rizst eszik. Négy hónapos. Három hónapja élünk itt, nincs semmi a kisbabáknak, még pelenka sem. Nézze csak meg a rizst, amit a gyerek eszik. Három napos!

– Nincs ellátás, nincsenek gyógyszerek!

A nők azt mondják, hogy az utcán kapták el őket, némelyiküket odahaza.

– Elkapnak az utcán, és elvisznek. Köszönnek, aztán elvisznek. Egyértelmű, hogy ez egy üzletág lett. Egy biznisz. Belőlünk akarnak meggazdagodni! Felveszik az adományokat, de annak az 5 százaléka sem jut el hozzánk. Nem azért jöttünk Líbiába, hogy segélyekből tengődjünk. Jobban akartunk élni. Ha nem akarják, hogy itt legyünk, líbiai földön, akkor engedjenek el, segítsenek, hogy kijussunk innen.

Ellátás nélkül sok kisbaba is meghal. A nők azt mondják, gyakran megalázzák, megverik őket, a nemi erőszak mindennapos a táborban.

– Ha nincs pénzünk, akkor zaklatnak minket. Van egy kisfiam, amikor tejet akar, amikor tej kell neki, és nincs pénzünk, akkor bele kell mennünk a játékukba. Nem állhatunk ellen, oda kell adnunk magunkat… ők pedig visszaélnek a helyzetükkel, megerőszakolnak. Időnként el kell rejtőznünk, mert bántanak minket – mondta az egyik asszony.

– Ne hagyjanak itt bennünket, nem bírjuk tovább, teljesen belefáradtunk.

Sok menekülttáborban rendszeres a nemi erőszak, de azért akadnak kivételek is. Egy másik központban, szintén Tripoliban, az igazgató már készült a látogatásunkra. Mag akarta mutatni, mennyire rosszak a körülmények.

Nincs elegendő eszközük, hogy segíthessenek az ide bezárt embereken. Kevés a pénz, ezért nem tudják kifizetni a beszállítókat sem, következésképp már az ennivaló is hiánycikk. Humanitárius segély is egyre ritkábban érkezik.

– Borzasztóan sajnáljuk, ez nevetséges, de az úgynevezett civilszervezetek nem végzik a dolgukat, pedig sok pénzt kapnak különböző országokból. Ez minden, amit kapunk tőlük. Kéthavonta, három havonta. Ha eljönnek ide, akkor meg propagandafilmet forgatnak magukról, ahogy segélyt osztanak kis zacskókban, néhány menekültnek – mondta az igazgató.

Ebben a központban nem bántalmazzák a fogva tartottakat, nagyjából ötven embert.

Azt mondják, az őrök rendesek velük. De azért ők is mielőbb ki akarnak jutni innen. A nők egy prostituáltakat futtató hálózattól menekültek meg. Akkor kapták el őket, amikor megpróbáltak hajót bérelni Európa felé.

– Itt nagyon jól bánnak velünk, de mi már belefáradtunk. Azt akarják, hogy visszamenjünk Nigériába, mi pedig hajlandóak vagyunk rá, hogy visszamenjünk. A Nemzetközi Migrációs Szervezet azt mondja, várjunk. Ezért várunk. De eddig semmi eredményt nem láttunk. Mindjárt elmúlik december is. Haza akarunk menni! – mondta egy másik asszony.

A líbiai hatóságok szerint nyolcezer embert küldtek haza tavaly május óta abba az országba, ahonnan útnak indult. Ám a többségnek reménye sincs a hazatérésre.

– Az afrikai államok követségei nem működnek együtt velünk, két egyszerű okból. Először is, sok országnak nincs képviselete Líbiában. Másodszor, fogalmuk sincs, hogy mit kezdenének otthon azokkal, akiket hazaküldünk. Ezeket az embereket problémának tekintik, és örülnek, ha elmennek valahová messzire. Abban érdekeltek, hogy ezt a terhet Líbia viselje – mondta az igazgató.

Szerencsésnek számít az a menekült, aki legalább nincsen bezárva.

Egy közúti körforgalom hírhedtté vált Tripoliban. Itt próbálnak alkalmi munkához jutni, megkeresni a napi betevő falatot. Ha sikerrel járnak is, a munkaadók gyakran gátlástalanul visszaélnek szorult helyzetükkel.

– Úgy bánnak velünk, mint az állatokkal. Ez nem tisztességes! Elrabolnak embereket, azután váltságdíjat követelnek, sok ezer dinárt. Vagy dolgoztatnak, de nem fizetnek ki; a munka végén egyszerűen elzavarnak. Szemétség! Miért nem segít rajtunk az ENSZ? – panaszolta egyikük.

Az embereknek itt egyetlen céljuk, egyetlen álmuk van: Európa.

– Itt vagyunk, készen állunk az útra. Hogy átkeljünk Olaszországba. Kijövünk ide reggelente, hátha kapunk valami kis munkát az araboktól. Szeretnénk félretenni egy kis pénzt, de esélyünk sincs rá. Van, hogy kirabolnak. Vagy elkapnak, börtönbe dugnak, és megzsarolnak, hogy fizessünk ezer dinárt, 2000 dinárt, ha ki akarunk jutni. És ha mégis sikerül spórolnunk, akkor abból az átkelést próbáljuk kifizetni. Az is előfordul, hogy már kint, a vízen újra elkapnak, megint bezárnak, és akkor nekünk megint fizetnünk kell, hogy kiengedjenek. Így élünk, így élnek itt a bevándorlók Líbiában.

Euronews

Címkék: , ,






Back to Top ↑

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com