Irak

2017. 02. 13.

Még rengeteg vér fog folyni Moszulban



A Tigris folyó partján fekvő, elnéptelenedett vidámparkban, óriáskerék, minivasút és körhinta fedezékében haladva próbálja az iraki hadsereg elit egysége, az Arany hadosztály felszámolni a dzsihadisták mesterlövészeinek utolsó fészkét. Haider al-Abadi iraki miniszterelnök a múlt héten jelentette be, hogy száz nap után lezárult a Moszul felszabadítását célzó ostrom első szakasza. A 2016. október 6-án indított támadás sok szempontból fontos vízválasztó az iraki politikában. Most, félidőben érdemes megnézni, mire jutottak az iraki, kurd és síita erők, valamint az őket támogató nyugati koalíció.

2014 júniusában az Iszlám Állam (IÁ) fegyveresei – valószínűleg önmagukat is meglepve – néhány nap alatt elfoglalták Moszult, Irak második legnagyobb városát. Az első hírek még arról szóltak, hogy az alig ezer főből álló fegyveres csoport a hadsereg és rendőrség harmincezres haderejét futamította meg, de utólag már tudjuk, hogy a várost védő iraki katonák és rendőrök korrupcióval átitatott, belülről rothadó, nepotista erőszakszervezet talpasai voltak. Parancsnokaik az elsők között fogták menekülőre.

Három dolog akadályozta meg az IÁ-t abban, hogy még nagyobb arányú győzelmet arasson. Az amerikai légi csapások, Irán sokáig titokban tartott légi és szárazföldi beavatkozása, valamint az Ali asz-Szisztáni iraki ajatollah felhívására megmozduló mintegy százezres síita milicista tömeg, amely az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda kiképzőinek irányítása alatt lépett akcióba. 2014 decemberétől létrejött egy amerikai vezetésű koalíció, amely egyrészt légi csapásokat mért a terroristákra Irakban és Szíriában, másrészt az iraki hadsereg, rendőrség és a kurd pesmergák kiképzését végzi. Ez utóbbiban vesz részt Magyarország is mintegy 150 katonával a Kurdisztáni Regionális Kormányzat területén.

moszul-irak

Kezdeti sikerek

Az 2016. októberig tartó jó másfél évben az iraki kormánynak sikerült visszafoglalnia az elvesztett területek nagy részét. Egyrészt az Eufrátesz folyó völgyét, az emblematikus Falludzsát és Ramádit, valamint a Tigris folyó völgyének Bagdadhoz közel eső részeit, az ország legnagyobb olajfinomítójának helyet adó Baidzsit és Szaddám Huszein szülővárosát Tikrítet. A hadjárat végére hagyták Moszult, amely egyszerre fontos jelképe az iraki szunnita közösségnek és a Bagdadtól legtávolabb fekvő erőssége az Iszlám Államnak.

A harcok megkezdése előtt majd százezer iraki katona, síita milicista és kurd pesmerga gyűlt össze a frontvonalakon. Az amerikai és iráni közvetítésnek köszönhetően az igen bizalmatlan kurdok azt is megengedték az iraki hadseregnek, hogy az a Kurdisztáni Regionális Kormányzat területén átvonulva induljon támadásba. A várost védő erőkről senki nem tudott biztosat. A moszuli lakosság létszáma valahol háromszázezer és egymillió között lehetett, a dzsihadistákét pedig öt-hat ezer főre tették a jól értesültek.

Moszult kettéosztja a Tigris, nyugati oldalán főként szunnita arabok élnek, a keleti városrészekben keresztények, jeziditák és más kisebbségek, bár közülük nem sokan várták meg az IÁ rémuralmát. Az offenzíva első szakaszában minden a várakozások szerint történt, a ninivei fennsík keresztény településeit gyorsan visszafoglalták az iraki különleges műveleti erő, a már említett Arany hadosztály fekete egyenruhás katonái.

Kelet-Moszulba érve aztán minden megváltozott. A városba behatoló első ékkel tartott a CNN tudósítója is, így a tévénézők tanúi lehettek az IÁ öngyilkos ellenállásának: az amerikai riporternek és az iraki kommandósoknak az első éjszakát az ellenség által körbekerítve kellett eltölteniük. A terroristák ellenállása minden várakozást felülmúlt. Az első héten 58 öngyilkos merénylő robbantotta fel magát; az utcasarkokról kiforduló, zárt udvarokból előrontó bombaautók egész konvojokat semmisítettek meg. Volt olyan nap, hogy az iraki hadsereg csak öt-hét száz métert tudott előrenyomulni. December végén le kellett állítani a támadást, mert elfogytak a járművek, és lőszerből is hiány volt. Az iraki csapatok veszteségei olyan súlyosak voltak, hogy annak mértékét a bagdadi kormány inkább nem hozza nyilvánosságra.

Pincékben bujkálnak

Az előrenyomulás egyébként nemcsak a terroristák miatt lassult le, Bagdad sem szeretne fejjel rohanni a falnak. Megtehetné, hogy porrá bombázza a várost (mint tette Falludzsában), de az még jobban elidegenítené a szunnita lakosságot. Márpedig az iraki kormánynak a jövőt is szem előtt kell tartania. Ha nem akarja, hogy a dzsihadisták váljanak a szunnita közösség képviselőivé, akkor sok mindent kell még tennie a bizalom visszaszerzéséért.

Két hét pihenő után indult újra a gőzhenger a városban. Újabb négy hétbe telt, amíg az iraki erők kijutottak a Tigris folyó partjára, és elérték a moszuli vidámparkot. A dzsihadisták egy része visszahúzódott a nyugati partra, a másik megbújva a romok között, a pincékben a mai napig utóvédharcot folytat, de ez nem akadályozta meg Abadi miniszterelnököt, hogy január 23-án – némi PR-os ráhatást feltételezve – bejelentse: a századik napon az iraki erők visszafoglalták a város felét.

Alig három hónappal az iraki keresztények elűzetése után, 2014 szeptemberében Szuleimáníjában, a Szent József kaldeus közösségnél jártunk. A közösségi épületben mintegy 150 menekült családot helyeztek el, a látvány szívszorító volt. A hatalmas belső terem lepedőkkel, vásznakkal négyszer négy méteres terekre volt felosztva, ezek a „szobák” jelentették az életteret a családoknak. Belesve a fellibbenő „ajtókon” feltárult a szegényes berendezés: szivacsok, egy-két zsáknyi ruha, itt-ott szék, asztal.

Az IÁ térfoglalása Észak-Irakban új aspektusból is közelebb hozta a Nyugat számára a térség szenvedéseit. A dzsihadisták bosszújától tartva Irak utolsó megmaradt keresztény közösségeinek is menekülniük kellett, elsősorban a közeli iraki Kurdisztán felé. A kurdok között élő keresztény közösségek, de maga a kurd regionális kormányzat is menedéket és támogatást adott minden rászorulónak, legyenek azok keresztények, szunniták, jeziditák vagy más kisebbségek.

Céllövölde a templomban

A Tigris folyó keleti partján, a ninivei fennsíkon elszórt, többségében keresztény települések az elmúlt évek polgárháborúiban úgy-ahogy meg tudtak maradni. A többségi szunnita közösséggel kényes együttélésben, magukra utalva küzdöttek kultúrájuk, civilizációjuk megtartásáért. Atrocitások, erőszakos cselekmények korábban is érték őket alkalmanként a Szaddám-rezsim bukása után, de mindezek össze sem vethetők azzal, amit 2014 júniusa után, az IÁ bevonulását követően kellett elszenvedniük.

A dzsihadisták korábbi tettei, lefejezős videói, barbár nyilatkozatai még azelőtt menekülésre késztették a keresztényeket, hogy személyesen találkoztak volna a szakállas terroristákkal. Szuleimáníjában, a Szent József-templomnál beszélgetve a menekültekkel kiderült, személyesen senki sem találkozott az IÁ tagjaival. Legtöbben már akkor összecsomagoltak, és elindultak Kurdisztán felé, amikor falujukba megérkeztek a szomszédos településekről menekülő családok.

moszuli órás templom 1920

Mostanság valamivel derűlátóbban néznek a jövőbe a moszuli keresztények. Az iraki hadsereg és a kurd pesmergák offenzívájakor sorra szabadultak fel az elmúlt másfél évben elnéptelenedett keresztény városok és falvak. Bakhdida, Telszkof, Bartella rommá lőtt és kifosztott házai egyelőre lakhatatlanok, így elsőként a meggyalázott templomok kitakarítása, a kupolák keresztjének helyreállítása kezdődött meg. Bakhdidában, amely a ninivei fennsík legnagyobb keresztény települése volt, az iraki erők mögött érkező iraki keresztények (és magyar újságírók) megdöbbenve látták, hogy a templom udvarán az IÁ tagjai kirakati bábukat állítottak fel, azokon gyakorolták a célba lövést.

A menekült keresztény családok elkezdtek visszaáramlani a romos városokba. Sokan úgy vannak vele, hogy inkább a fűtetlen otthonukban vészelik át a telet, semmint a menekülttáborok lelketlen, a közösséget elemésztő kavalkádjában. A megmaradt iraki keresztények a sok keserűség mellett egyvalamiben biztosak: nem akarnak még egyszer a helyi többség, a szunniták uralma alatt élni. Saját tartományt, saját önkormányzatiságot akarnak, mert az Iszlám Állam rémuralma után már nem bíznak azokban, akikkel évszázadokon át együtt éltek.

Mint Romeo Hakkari, a keresztény Bet-Nahrain párt vezetője 2016 novemberében elmondta: jelenleg négy különböző keresztény milícia létezik, amelyeket mind valamilyen külső szervezet, kurd pártok vagy a síita milíciák támogatnak. Az összesen alig több, mint ezer főt számláló csapatok felállításával az a cél, hogy a jövőben a keresztény települések meg tudják védeni magukat. De a keresztények elsősorban nem is a saját fegyveres erőikben bíznak, hanem abban, hogy szükség esetén a Nyugat beavatkozik védelmükben. Ez innen, Európából nézve több mint reménytelen elvárás. Nemcsak azért, mert a NATO és az EU saját problémáival van elfoglalva (sőt az EU-nak még közös hadereje sincsen, bár Irakból ez nem látszik), hanem azért is, mert egy ilyen lépés még inkább felborítaná a térség amúgy is széttöredezőben lévő hatalmi egyensúlyát.

Orientalista.hu – MNO

Címkék: , ,






Back to Top ↑

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com