Publicisztika

2016. 10. 18.

Moszul felszabadul



Megkezdődött Moszul felszabadítása. Kik, kiknek, ki által? Merre tovább?

Immár több mint két éve, hogy Irak második legnagyobb városa a Dā‘iš kezébe került, az ország
pedig elindult egy lejtőn lefelé, amiből sokszor úgy tűnt nincs vissza. Legalábbis nem egy egységes Iraknak.
Úgy tűnt ha fel is szabadul valaha, a korábbi egységes Iraki Köztársaságnak vége. Az eltelt két évben
nemcsak hogy sokan fogadtak erre, vagy osztották ezt a véleményt, de sokan tettek is érte. A mai hétfőn
azonban megkezdődött – hosszú hónapok ígéretei és előkészületei után – a város felszabadítása. Tény, hogy a
Dā‘iš felszámolásában történelmi fordulópont lesz – Aleppó folyamatban lévő felszabadításával együtt –
Moszul felmentése. Ahogy azonban ma sokszor felmerült az arab sajtóban, a terrorszervezet a milliós lakosú
városban 4-6000 fegyvessel bír, ám vele szemben az iraki hadsereg, az iraki Népi Mozgósítás, a kurd
regionális kormányzat erői, török csapatok és az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció légiereje
sorakozott fel. Együtt közel 80 ezer fegyveres, komoly tüzérség és légierő. Miért van tehát szükség ekkora
csoportosításra, egy látszólag kicsiny ellenséggel szemben? Egyáltalán miért húzódott ilyen sokáig a
hadművelet, ha azt az iraki kormány már a nyár elején meghirdette? Ezek a kérdések már magukban is
mutatják, hogy Moszul ügye messze túlmutat önmagán. Valójában mindazok, akik ma egymással vesengve
sietnek a város felmentésére már nem is a Dā‘iš-sal törődnek, hanem egymással. A tét már nem ennek a
városnak a sorsa, hisz annak felszabadítása már csak idő kérdése, hanem sokkal inkább a terület, Irak, ezzel
pedig a térség sorsa.

A szemben álló felek

Ez a kérdés félrevezető lehet, hiszen úgy tűnik ma széles az egyetértés és az összefogás a terror
ellen, valójában az igazi viszály a felszabadító, vagy magukat annak mondó erők közt zajlik. A küzdelem
javát az iraki hadsereg végzi, ám mára hogy túljutott 2014-es mélypontján terhesebb neki a “szövetségesek”
széles tábora, mint maga az ellenfél. Amikor 2014 június 10-én a város elesett, az iraki hadsereg szinte
összeomlott. A válságot súlyosbította a politikai válság és a nemzetközi nyomás, mely végül Nūrī al-Mālikī
akkori miniszterelnök lemondatásához vezetett. A kinevezett új kormányfő, Ḥaydar al-‘Abādī szinte
megoldhatatlan feladat előtt állt. Tovább akart haladni azon az elődje által megkezdett úton, hogy
megszabaduljanak az amerikai gyámkodástól, miközben fel kellett tartóztatni az akkor legyőzhetetlennek
tűnő Dā‘išt. Ehhez újjá kellett szervezni a hadsereget, s ehhez semmilyen segítség nem volt drága. Ezzel
egyidőben rendet kellett tenni az iraki kormányzatban, összefogni az ellenérdekelt pártokat és
megakadályozni az autonóm kurd régiót, hogy netán kiváljon, vagy teljesen függetlenítse magát Bagdadtól.
Jól mutatja ennek komolyságát, hogy ekkor Irbil Bagdad megkerülésével adott el olajat Törökországnak,
csapatai pedig az iraki erőktől függetlenül működtek. A célokat egyszerre nyilvánvalóan nem lehetett elérni,
így időlegesen a terrorszervezet visszaszorításáért al-‘Abādī minden szomszédos állam és a nemzetközi
közösség segítségét kérte. Ám a most oly aktív Egyesült Államok és Törökország ekkor még nem igen
sietett. A valódi segítség Oroszország és Irán részéről érkezett. Főként az utóbbi volt számottevő, hiszen
Teherán nagy mennyiségű fegyvert adott az iraki csapatoknak. Forradalmi Gárdájának kiképzői megjelentek
a frontokon és segítették az újjászervezést, de egyben olyan népi milíciák mozgósítását is, melyek nagyban
hozzájárultak a mostanáig elért sikerekhez. Ezek között a legnagyobb a Népi Mozgósítás (al-Ḥašd ašŠa‘
abī) és az iraki Ḥizb Allah. Előbbit főként a nyugati sajtó részéről sokszor éri az a vád, hogy csak egy
Irán által szervezett síi milícia, ám – bár az iráni támogatás nyílt és vállalt – ennél sokkal több, hiszen
sikeresen olvasztott magába szunni törzseket is.

A nyugati támogatás fegyverszállítmányok és kiképzők formájában ekkor szinte csakis a kurdoknak
szóltak, tovább növelve al-‘Abādī gondjait. Ezekre az erőkre ugyanis az ország nyugati tartományai, vagy
Bagdad védelmére nem lehetett segítségül hívni, ám az nyilvánvaló volt, hogy a háború után annál nehezeb
lesz majd Irbillel tárgyalni. Bár az amerikaiak által vezetett nemzetközi koalíció hivatalosan két hónappal
Moszul eleste után megkezdte a terrorcsoport bombázását, ez késő őszig igazán csak a kurdok – hathatós –
megsegítését jelentette. Az igazi felszabadító küzdelem csak 2015 tavaszán kezdődhetett meg, s bár ekkor
már nem volt komoly szükség rá, ez a koalíció légicsapásaitól kísérve zajlott. A nyugati segítséget nem
lehetett megtagadni, pláne nem feltartani, ám az nyilvánvaló volt, hogyha az országot nem maguk az iraki
erők szabadítják fel, akkor a háború után nehéz lesz megszabadulni a 2003 óta folyamatos nyugati
gyámkodástól. Ugyanígy a népi milíciák segítsége elengedhetetlen volt, ám azokat szinte lehetetlen volt
ellenőrizni, a felszabadított területeken pedig félő volt, hogy azok bosszút állnak. Még ha ez nem is történik
meg, mindenképpen olyan értékeny kérdés ez, melyre ellenérdekelt felek rájátszhatnak, s akkor a
felszabadítás nem felszabaduláshoz, hanem egy újabb polgárháborúhoz vezet. Ezt tetézte, hogy amikor a
terrorszervezetet már visszaszorították és megkezdődhetett volna ar-Ramādī és al-Fallūğa felszabadítása,
Törökország csapatokat küldött Irakba, Moszultól északra. Tette mindezt Bagdad engedélye nélkül, sőt
annak tiltakozása ellenére.
Bár ennyi idő elteltével kijelenthetjük, hogy Ḥaydar al-‘Abādī sikerrel lett úrrá a politikai
széthúzáson, szervezte újjá a hadsereget és a beígért felszabadítás is mára szép sikereket hozott, a nálánál
hatalmasabb külső érdekek hálojából eddig nem tudott kitörni.

Érdekek és Ellenérdekek

Amint az látható, az egész iraki kérdés túlmutat önmagán és elsősorban az itt ellenérdekelt
“szövetségesek” egymás közti rivalizálásáról szól. Washington a maga részéről ugyan mindig hangoztatja,
hogy a terrorizmus felszámolása elsődlege, ám látható, hogy a legnehezebb időkben nem igyekezett segíteni.
Moszul előtt, amikor az iraki kormány segítséget kért ar-Ramādī elestekor Washington megtagadta a
segítséget, amikor pedig 2015 tavaszától bekapcsolódott a katonai műveletekbe, az is több gondot okozott,
mint valós segítséget. Elég itt csak arra gondolni, amikor Tikrit felszabadításakor – hivatalosan – véletlenül az
iraki erőket bombázták az amerikai gépek a terroristák helyett. Az ilyen véletlenek pedig többször
megismétlődtek, köztük ar-Ramādī felszabadításakor is. Nem véletlen, hogy al-‘Abādī Moszul
felszabadításában nem kér amerikai segítséget. Az alól azonban nem képes kibújni.
Amerika számára a terrorszervezet felszámolása lehet fontos, ám a valóságban nem elsődleges.
Sokkal fontosabb a térség uralása, hogy olyan stabil bázissal bírjon Szíria és Irán között, ahonnan még
Törökország is ellenőrizhető. Nem is véletlen, hogy sokszor felmerült amerikai részről Irak felszabdalásának
igénye három részre, melyből egy esetleges kurd állam – bármilyenformában is létezne az – , illetve északon
egy szunni állam egyértelműen amerikai gyámság alatt állna. A tervet nemcsak olyan neves politikusok
jegyzik, mint John Bolton volt amerikai ENSZ nagykövet, de még regionális támogatói is vannak, mint
Izrael. Akár hitelt ennek az ember, akár nem, az iraki kormány félelme értehető. Bagdad részéről ha Moszult
iraki erők szabadítják fel egyedül az az ország egységét jelenti, míg ha az amerikai, kolíciós, kurd, vagy
török segítséggel megy végbe, az megnehezíti a város sorsának rendezését, s létében fenyegetheti Irak
egységét. Minderre félreérthetetlenül utal a török miniszterlenök minapi kijelentése: “Részt fogunk venni a
moszuli műveletekben és senki ne várja kivonulásunkát Ba‘šīqa-ból!
A másik oldalon a legnagyobb kérdés Szíria és Irán szerepe. Szíria jelen állapotában nem tud komoly
segítséget nyújtani, ám műveleteit már jó ideje összehangolja az iraki vezetéssel, hiszen létérdeke, hogy a
Dā‘iš felszámolják, ne csak áttolják egymáshoz. Iránt szintén sok vád éri, hogy mélyen érintett, ám ezt nem
is rejtik véka alá. Gazdasági és morális érdekei is kiterjedtek az arab országban, ám messze magunk mögött
hagyva az Irak-iráni háború hagyatékát, ma Teherán legfontosabb érdeke Irak egysége. Részben mert az
amerikai jelenlét számára is fenyegetés, részben mert egy felkarolt kurd, vagy szunni alkalmasint ellene is
felhasználható. De épp így azért is, mert a megszerzett politikai-gazdasági befolyás, melyet hosszú évek alatt
kiépített jobban kamatoztatható egy egységes állam esetén. Mi több, ha Irak viszonylag stabilan fennmarad,
akkor egy szír-iraki-iráni együttműködéssel a számára fenyegtő amerikai jelenlét ebből az irányból távol
tartható. Ma tehát, bármilyen ironikus is ez, Damaszkusz és Teherán Bagdad őszinte barátai, mégha nem is
önzetlenül.
Nem könnyű viszont megérteni Ankarát. 2011 óta segítséget nyújtott a szír kormány ellen harcoló
fegyveres csoportoknak, hiszen akkor úgy tűnt számára, hogy annak megdőlése csak idő kérdése, jobb tehát
a győztes mellett állni és részt venni az osztozkodásban. Mind Szíria, mind Irak esetében ez a támogatás
kifizetődő volt. Nemcsak Aleppó kifosztáskor, amikor a fegyveresek teljes gyárakat szereltek le és vittek át a
határon, de a Dā‘iš-sal folytatott olajkereskedelemben is. Lássuk be, az utóbbi időben Törökország déli
határainál virágzott a csempészet, s ez nem kevés hasznot hozott! Ennyiben az amerikai és török politikai
érdekek kéz a kézben haladtak a török gazdasági érdekekkel. Csakhogy valami már most nyári katonai puccs
előtt megváltozott Ankara és Washington viszonyában. Amikor ugyanis kezdett világossá válni, hogy Irakban
az amerikai fő cél könnyen lehet az ország felosztása, s ez nemcsak egy korlátozott kurd entitást jelent majd,
de esetleg az amerikaiak nagyobb területeket juttatnak majd nekik, akár Szíriából is, ez már terhes volt. Amíg
ugyanis Irbil Ankara viszonylagos barátja, hiszen van a két vezetés között politikai együttműködés, s Iraki
Kurdisztán kereskedelmében nagyban rászorul Törökországra, addig egy megnagyobbított kurd állam, már
belbiztonsági kérdés. Pontosan tudják ugyanis, hogy egy ilyen entitás amerikai támogatással a háta mögött
már nehezen visszaszorítható. A támogatás pedig nyilvánvaló, hiszen Szíriában az úgynevezett Szír
Demokratikus Erők valójában kurd csapatokat jelentenek, melyek mellett amerikai kiképzők működnek a
terepen. Ezért vonult be Törökország Észak-Szíriába és Észak-Irakba, nem annyira a terroristák ellen, hanem
sokkal inkább egy nagyobb kurd egységet megakadályozandó. Ahhoz pedig, hogy majd a rendezésnél ezt
Ankara hathatósan meg is tudja akadályozni, ahhoz nem elég a diplomácia, hathatós erővel jelen kell lenni.
Mindezekből talán látható, hogy bár a kurdokat meg lehet érteni, sajnos csak eszközök a nagyobbak
kezében. Ezért van, hogy Szíriában többségük nem az amerikaiak támogatta erők mellé áll, hanem azon Népi
Védelmi Egységek (YPG) mellé, mely többségében jól együttműködik a szír csapatokkal. Irakban a kurdok
számára Moszul kérdése nem a városért fontos, hiszen azt nem valószínű, hogy meg tudnák tartani, de ha ott
van a felszabadításában, akkor az saját autonómiájuk záloga lehet.

Moszul. Mi várható

A mai nappal megkezdődtek a közvetlen műveletek, s láthatólag a Dā‘iš napjai meg vannak
számlálva. Egy milliós várost kell 4-6000 ezer emberrel ellenőriznie úgy, hogy épp most folytott el egy
felkelést, délre és keletre az iraki hadsereg és népi milíciák állnak, keletre kurd csapatok, északon pedig a
törökök. Mind a kurdok, mind az iraki csapatok több falut szabadítottak fel a város szélén a mai napon, s
várhatóan már a héten behatolnak a városba. Az utcai harcok ugyan elhúzódhatnak, ám tudván, hogy a
lakosság támogatását nem élvezik, hamar össze fog omlani az ellenállás. Akkor pedig a Dā‘iš kezében nem
marad már számottevő iraki terület. Az azonban, hogy ki, vagy kik szabadítják fel a várost egyáltalán nem
mindegy. Az ugyanis megszabja majd Irak, de egyben a térség sorsát is. Ezért a hatalmas versenyfutás, ezért
a kemény nyilatkozatok, mint amilyeneket a török és az iraki kormány szegezett egymásnak a múlt héten.
Sajnos azonban egy dolog biztos. Bár hatalmas a tét és nagy érdekek feszülnek egymásnak, a
moszuli lakosság érdekei szinte senkit nem érdekelnek. A várhatóan magas civil áldozatok mellett a városból
özönleni fognak a menekültek, amire az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága már fel is készült

Orientalista.hu – Sógor Dániel

Címkék: ,






Back to Top ↑