Publicisztika

2015. 01. 27.

Sógor Dániel: A szaúdi örökség (3/2. rész)



‘Abd Allah és amit maga után hagy.

 Ma még a gyász napjai tartanak, sorba érkeznek a delegációk kifejezni részvétüket, ám az királyság nem gyászol. Bár a legtöbb szomszédos arab állami tv gyászba borult, siratva az elhunyt királyt – nem is véletlenül a katari tv az egyetlen kivétel -, a szaúdi csatornák szintén megszakítva tervezett műsorrendjüket már az új királyra öszpontosítanak. A puritán ideológián alapuló ország nem engedi az idolizálást, s így a gyászt sem, a térség látszólag mégis gyászol. A kétszínűnek tetsző hozzáállás azonban a nyugati sajtót sem kerülte el. A nyugati és a magyar sajtó is ‘Abd Allaht liberális királynak írja, a Nyugat és a nyugati értékek nagy barátjának, aki támogatta a reformokat, küzdött a regionális terrorizmus ellen, s még a nők helyzetét is nagyban javította a királyságban. Sok helyen külön kiemelve, hogy neki köszönhetően a szaúdi nők már vezethetnek autót, mintha ez lenne a legfontosabb vagy tán egyetlen hiányosság.

 A valóság, mondhatnánk, talán nem is lehetne távolabb ettől. A szaudi nők ma sem vezethetnek, de az élet számos területén is elképzelhetetlen megszorításoknak vannak kitéve. Nemcsak ők nem kaptak szavazati jogot, de semmilyen választott testület sem létezik, így még ha lenne szavazati joguk sem választhatnának semmit. ‘Abd Allah még családján belűl is rendkívül maradi volt, s bár a szavak és a látványos gesztusok szintjén sokan valóban ünnepelhetnék terrorellenes lépéseit, valójában uralmát messze beárnyékolja az úgynevezett Arab Tavasz idején nyújtott támogatás a fundamentalista szervezeteknek. Ez a támogatás úgy Szíriában, mint Irakban, Libanonban, vagy Egyiptomban sokban felelős azért az erőszakért mely eluralta a térséget.

 Már 1963-től a Nemzeti Gárda vezetője lett, mely az államalapító fanatikus seregéből, a Testvériségből (Ihwān) alakult, az állam egyik legkomolyabb hatalmi tényezője lett. Nagyrészt azért is, mert az ország intézményi rendszere mindig is gyenge volt, s sokkal inkább a posztokat betöltő egyének személyes karizmája határozta meg, semmit elvi feladatkörük. Ezért is fordulhat elő, hogy sok esetben egyetlen személy több miniszteri posztot is betölt, míg mások, mint a mostani külügyminiszter évtizedeket tölt be egy adott pozícióban. ‘Abd Allah az egyik legkomolyabb befolyással bíró személy lett, dacára annak, hogy nem voltak édestestvérei, így apja megannyi gyermeke, a hatalmat valójában kézben tartó hercegek között nem bírt természetes szövetségesekkel. Sikerrel játszotta ki a vetélkedő hercegi csoportokat egymás ellen, s ennek eredményeként amikor Fahd trónralépett, ő lett a trónvárományos. 1995-től kezdve pedig, amikor Fahd agyvérzést kapott és képtelenné vált az irányításra, az ország de facto ura lett. Továbbvíve a királyságot a már vázolt úton. 2005-ben pedig, Fahd halálával felért a hatalom csúcsára s trónralépett. Most, halálakor pedig megosztó hagyatékot hagy maga után. Első éveit a szervezeti stabilizálás töltötte ki, melyet már régensként megkezdett. 1992-ben nagyrészt az ő ösztönzésére jött létre a Tanácsadó Gyűlés, egyfajta parlament, melynek tagjait azonban mind a mindenkori uralkodó választja ki. Szintén ekkor született meg az a királyi rendelet mely ugyan csakis a király jogosítványait írja körül, mégis az ország bizonyos értelmű alkotmányaként funkcionál. Nyugaton legalábbis így szokás hivatkozni rá. Amikor trónra lépett, megkezdődött az úgynevezett Nemzeti Dialógus, mely elvben reformterveket vázolt volna, ám visszatekintve már sokkal inább a hatalmi szerkezet bebetonozását láthatjuk benne. Ennek hatására született meg a Hercegi Tanács, mely az uralkodócsaládon belűli hatalmi harcokat volt hivatva feloldani, ennek ugyanis az lett a célja, hogy a következő hatalomváltás után a következő trónvárományost kijelölje. Eztán pedig rengeteg olyan programot indított el s ösztönzött, melyek az oktatást voltak hivatva erősíteni nyugati minták mentén új egyetemek alapításával és kiterjedt ösztöndíjakkal.

 Ezt az alapvetően pozitív, ám konzervatív belső építkezést egy sokkal sötétebb regionális politika árnyékolta be. Az ameriakaiak iraki és afganisztáni politikáját szinte kritika nélkül támogatta, míg a folytonosan ki-kiújuló palesztin-izraeli konfliktusokban egy olyan kiegyelítő szerepet vállalt fel, mely általában megakadályozta a hatékony egységes arab fellépést Izrael ellenében. Mi több, a látszólagosan rossz viszony ellenére egy nemnyilvános ám konstruktív és gyümölcsöző kapcsolat alakult ki Izraellel is. Amikor aztán az úgynevezett Arab Tavasz alatt a térségben óriási átrendeződés indult el a Nyugat aktív támogatásával, sőt talán szervezésében, a királyság sajátos helyzetbe került. Bár a folyamat a szlogenek szintjén az autokratikus rendszerek leváltását célozta, Szaúdi-Arábia köszönhetően a komoly szociális juttatásoknak, a nyugati media baráti fellépésének – vagyis annak, hogy nem foglalkozott az itteni állapotokkal és nem ösztönzött változást -, s a főleg síi területeken megjelenő tüntetések leverésével elkerülte a bajt. Mi több a folyamatban növelte is befolyását, hiszen ahol a folyamat megdöntötte, vagy kikezdte az addigi kormányzatokat, azokkal szemben komoly anyagi és diplomáciai támogatást nyújtott a fellépő fundamentalista muszlim erőknek. Úgy a Muszlim Testvériségnek Egyiptomban, mint Jemenben kibontakozó új kormányzatnak, vagy Szíriában a törvényes kormány ellen létrejött és a Nyugat által is felkarolt fegyveres csoportoknak. Ott azonban, ahol a folyamatok kedvezőtlen fordulatot vettek, nyíltan is beavatkozott, mint 2011-ben amikor a szaúdi csapatok bevonultak Bahreinbe, segítve leverni a felkeléseket, stabilan megtartva a Perzsa-öböl arab országait a szaúdi hatalmi körön belül.

2013-tól azonban a folyamat egyre kedvezőtlenebb fordulatot vett, beárnyékolva a jövőt. Egyiptomban 2013 nyarán a fundamentalista kormányzat megbukott, Szíria meglepő ellenállást mutatott, s Jemenben is új polgárháború tört ki. Annyira, hogy 2015 január 22-én a Riyád által támogatott jemeni kormány lemondott. Mindennél rosszabb azonban, hogy a szír fegyveresek támogatásából kinőtt Dā‘iš, az Iszlám Állam nevű terrorcsoport komoly területeket megszállva Irakban és Szíriában immár Szaúdi-Arábia határára ért. Rijád sietve csatlakozott is az Egyesült Államok vezette légicsapásokhoz, és sietve el is indult egy védőfalal kiépítése a szaúdi-iraki határon, ám e kezdeti lépés nem akadályozta meg, hogy a terroristák beszivárogjanak, s 2015 január 5-én határőrökkel végezzenek. Bár a támadás mögött mind inkább a Jemenben aktív al-Qā‘ida sejteket igyekeznek kimutani, az Iszlám Állam jelentette veszély kétségtelen.

 Ott tartunk tehát, hogy feltétlen Amerika-barátság, ideértve az olajárak jelenlegi mesterségesen alacsonyan tartott árát, mely nagyrészt az arab királyságnak köszönhető amerikai nyomásra, s az utóbbi évek regionális politikája kezdi keserűen megbosszulni magát. A jemeni rendezés kudarcot vallott, s továbbra is biztonsági kockázatot jelent. Bahrein konszolidálása és a belső elégedetlenség letörése komoly erőket köt le. Az Arab Tavasz támogatása, majd annak kifulladása és negatív következményei – vagyis hogy a velük ellenséges arab kormányzatok erősödnek meg – kiélezték a konfliktust Katarral, mely 2014 márciusában a határ lezárásához és nyílt katonai feszültséghez vezetett. A líbiai és a szíriai fegyvereseknek nyújtott támogatás – melyhez kiszivárgott dokumentumok alapján Rijád elítélt bűnözőket engedett el azért cserébe, hogy Szíriába menjenek harcolni, s melyben a szaudi titkosszolgálatok is aktív segítséget nyújtottak – megszülte az Iszlám Államot, mely immár Szaúdi-Arábiára is fenyegetést jelent. Szíriában több videó látott napvilágot, amin fegyveresek megígérték, hogy egy nap visszatérnek a királyságba s ott folytatják harcukat. A legnyomasztóbb azonban az, hogy az állam kényszerpályán mozog. Az amerikai kívánalmak elől ugyanis nem lehet kitérni. Ha ugyanis Washington haragját Rijád kiváltja, akkor a megélvő személyi összefonódások, a folytogató gazdasági kapcsolatok, a média, s nem utolsó sorban az ott állomásozó amerikai csapatok felhasználásával az uralkodócsalád hatalma percek alatt összeomolhat. Ez a magyarázata, hogy miért állt rá Rijád, hogy hivatalosan is fegyverezzen úgynevezett “mérsékelt szíriai felkelőket” akkor, amikor azok korántsem mérsékelt természetét jól ismeri, az immár rá is fenyegetést jelent, s az egész folyamat kilátástalan volta nyilvánvaló. De még ha sikerülne is Szíriában kormányváltást elérni, azt anyagi haszonra fordítani úgy, abban a formában, ahogy azt 2011-ben remélni lehetett immár reménytelen. S ebben a rendkívül kényes helyzetben érte az országot annak az uralkodó a halála, aki immár több mint két évtizede irányította az országot.

Orientalista.hu – Sógor Dániel arabista Közel-Kelet szakértő

Címkék: , ,






Back to Top ↑