Száz éve osztották fel a Közel-Keletet
2016. 05. 16.
Az első világháború közepén a franciák és a britek egy titkos megállapodásban felosztották maguk között a Közel-Keletet, pedig korábban függetlenséget ígértek az ott élő népeknek, hogyha csatlakoznak az antanthatalmakhoz, és szembeszállnak a megszálló Oszmán Birodalommal.
Ami Magyarországnak Trianon az a Közel-Keleten a Sykes-Picot egyezmény, amely az árulást, a nagyhatalmi intrikát és az európai arculcsapást jelenti egy olyan nemzetnek, amely korábban egységben élt.
1916. május 16-án Franciaország és Nagy-Britannia képviselői több hónapos tárgyalás után aláírtak egy titkos egyezményt, amiben felosztották egymás között a Közel-Keletet.
A két ország megbízottjai nevezetesen Mark Sykes brit diplomata és Francois-Georges Picot francia jogász ratifikálta az egyezményt, innen ered a Skyes-Picot paktum elnevezés.
A paktum szerint a kék terület francia gyarmat, a piros pedig brit fennhatóság alá kerül. Az “A” zóna francia a “B” pedig brit befolyási övezetté válik. A sárga terület nemzetközi fennhatóság alá kerül majd.
A titkos paktum tartalmára a cári Oroszország is rábólintott, azzal a feltétellel, hogy megkapták volna Isztambult és Örményországot. A közel-keleti rendezésbe az antant oldalán a világháborúba belépő Olaszországot is bevonták, nekik a mai Törökország dél-nyugati részét ígérték.
A mesterségesen húzott vonalak 1917-ben nyilvánosságra kerültek, miután a kommunista forradalom legyőzte a cár hadseregét és kiadták a titkos egyezményt a sajtónak. Először a Pravda és az Izvesztyija közölte le, de pár nap múlva a brit Guardian is lehozta.
Elárulták az arabokat
A britek az egyezmény aláírása előtt éveken keresztül ígérgették az araboknak, hogy független államot hozhatnak létre a földjeiken, ha csatlakoznak az antanthatalmakhoz és szembeszállnak az elnyomó Oszmán Birodalommal.
A brit-francia expedíciós erőknek egyedül nehezen ment volna a törökök legyőzése, ezért mindent bevetettek az angolok, hogy meggyőzzék az arabokat a lázadásra. A paktum aláírása után egy hónappal a Hasimita dinasztia vezetője, Hussein mekkai nagysharif vezetésével forradalom indult az oszmánok ellen, amihez heteken belül csatlakoztak a Közel-Kelet települései.
1917-ben, miután kiszivárgott Sykes-Picot egyezmény, az arab csapatok az antant oldalán harcoltak a törökökkel és a németekkel szemben. Az arab vezetők gyanakodva néztek „szövetségeseik” felé, de a britek hamar megnyugtatták őket, hogy ez nem befolyásolja a független arab állam létrejöttét. Az araboknak az sem tetszett, hogy Palesztinát nemzetközi védelem alá akarják helyezni, de a britek megerősítették a palesztinok szabadságát is. A háttérben viszont egy másik paktum is megköttetett, a Balfour-doktrina, amiben az akkori brit külügyminiszter, Arthur James Balfour megígérte a cionista mozgalmaknak, hogy a háború végeztével a zsidók Palesztinába telepedhetnek és önálló államot alapíthatnak. Ezzel megpecsételték a több ezer éve Palesztinában élő nemzetek sorsát, mivel a cionisták egy fajilag és vallásilag homogén államot képzeltek el. Csendben megjegyezném, hogy az utolsó Oszmán Birodalom által végzet népszámlálás szerint mintegy 20 000 ember vallotta magát izraelitának Palesztinában.
Az arab világban ez a két egyezmény azóta is elevenen él, a nagyhatalmi árulás és a megalázottság szimbóluma lett. A nyugat ellenesség és a bizalmatlanság emiatt alakult ki a Közel-Keleten.
A háború utáni egyezkedés
1918-ra az arabok segítségével az antant legyőzte az Oszmán Birodalmat, akik október 30-án a mudroszi fegyverletételkor elismerték vereségüket. Az arab csapatok bevonultak Damaszkuszba, de hamarosan követték őket a britek is. Hussein nagysharif fia, Faisal herceg is megérkezett a városba ahol már összegyűltek az arab vezetők, hogy kikiáltsák a független arab államot, aminek Damaszkusz lesz a fővárosa.
A franciák ezt nem nézték jó szemmel, hiszen ők nem ígértek semmit az araboknak. I. Faisal király hiába ment el szinte az összes európai békekonferenciára, a franciák hajthatatlanok voltak.
A diplomáciai konfliktusba az amerikai elnök, Woodrow Wilson is beavatkozott, aki a népek önrendelkezésének jogára hivatkozva azt javasolta, hogy egy nemzetközi bizottság mérje fel a Közel-Keleten élő népek akaratát, és aszerint történjen a rendezés. A franciák és a britek látszólag belementek az egyezkedésbe, majd bojkottálták a bizottság munkáját. A javarészt amerikaiakból álló bizottság tagjai végigjárták az arab városokat annak ellenére, hogy a britek és a franciák ahol tudták, megakadályozták a munkájukat. Az eredmény önmagáért beszélt, mivel az arabok túlnyomó többsége a függetlenséget szerette volna.
Váratlan fordulatok
Musztafa Kemal Atatürk vezetésével a nacionalista törökök kiűzték a brit-francia-olasz erőket az észak-szíriai területekről, amit Kilikiának hívtak. Így Franciaországnak csökkent az esélye, hogy újabb gyarmatot hozzon létre. Ezért a franciák, megegyeztek a britekkel, hogy kivonulnak Damaszkuszból, és ultimátumot adtak az araboknak, hogy hajlandóak elismerni egy korlátozott autonómiát azzal a feltétellel, hogy a születendő arab állam vezetői kizárólag francia tanácsadókkal kormányoznak majd.
Az arab válasz világos volt, 1920 januárjában, a Damaszkuszban összeülő Szíriai Kongresszus Nagy-Szíria királyává koronázta Faisal herceget.
Az új arab államba beletartozott a mostani Szíria, Libanon, Jordánia, Palesztina, Izrael, az észak-szíriai tartományok egyes részei és a mostani Irak nyugati része. Pár hónap múlva a franciák jól felszerelt sereget küldtek Szíriába és leverték a megfáradt és korszerűtlenül felszerelt arab hadsereget. A Közel-Kelet sorsa megpecsételődött.
A mostani Szíriát és Libanont francia gyarmati sorsba kényszerítették, még a britek Irakot, Jordániát, és Palesztinát kapták meg. A cionista mozgalmak európai és amerikai zsidók tízezreit exportálták a Szentföldre elűzve az őshonos palesztinokat, s ezzel megalapozva Izrael állam létrejöttét.
A térség rendezése kizárólag a brit és a francia érdekeket szolgálta ki. A demokrácia és szabadság élharcosai nem törődtek a régióban élő több millió ember akaratával. Még az Egyesült Államoknak sem voltak annyira fontosak a liberális eszmék, pedig az arabok amerikai védnökséget kértek tőlük a franciákkal szemben.
A Közel-Kelet azóta sem nyugszik
A II. világháború után a gyarmati rendszerek összeomlottak és a közel-keleti országok sorra kiáltották ki függetlenségüket. Az újonnan alakuló államok belügyeibe a korábbi gyarmatosítók állandóan beleszóltak, és kormányokat buktattak meg, illetve vezetőket és katonatiszteket támogattak egymás ellen, hogy minél nagyobb káoszt teremtsenek.
Hab a tortán, hogy Nagy-Britannia a cionista terrorszervezetek nyomására kivonult Palesztinából, hátrahagyva a fegyverzetét a zsidó telepeseknek. 1948-ban a cionisták egyoldalúan kikiáltották a faji és vallási alapon létrehozott Izrael Államot. Az izraeli hadsereg közel egymillió palesztint űzött el otthonából és több száz települést rombolt le, hogy esélyük se legyen a hazatérésre. Ezzel kezdetét vette az arab-izraeli konfliktus máig tartó folyamata.
Az arab államok vezetői zászlójukra tűzték a palesztin sorskérdést, de eredményeket nem nagyon tudtak elérni, hiszen a zsidó lobbinak köszönhetően a nyugati világ a mai napig Izrael oldalán áll és csendben eltűri a cionisták háborús bűneit.
Az arab nacionalista vezetők az egység erejében bízva, több alkalommal is unióra léptek egymással, de ezek a próbálkozások is sikertelennek bizonyultak.
Idővel bebizonyosodott, hogy a térség és a társadalom problémáira a pánarab nacionalista eszmék nem tudtak megoldást találni. Mivel a szétdarabolt Közel-Kelet országai más érdekek mellett politizáltak, és nem volt azonos öntudat a társadalmakon belül sem.
Ezért a 80-as évektől kezdve a vallási fanatizmusra épülő iszlamista ideológiák kezdtek elterjedni az emberek között. Az iszlamista hívek egyre nagyobb befolyással bírtak a térségben, amit az Egyesült Államokhoz lojális öböl-menti arab monarchiák finanszíroznak. A szekuláris közel-keleti országok vezetői, próbáltak ellenállni az egyre jobban terjedő iszlamistáknak. A térségben elterjedt Muszlim Testvériséget több országban betiltották, tagjait bebörtönözték.
De a szélsőséges ideológiák egy újfajta köntösben kezdek beszivárogni. Ráadásul a nyugati államok csendben támogatták a vahabita és szalafita ideológiákat is, mivel a térségbeli szövetségeseken keresztül sikerült felfegyverezni a mostani Irakban és Szíriában tevékenykedő terrorista szervezeteket.
A játék nem szól másról, mint a Közel-Kelet újrafelosztásáról. Csak úgy néz ki, hogy a Nyugat emberére akadt, mivel számítások szerint az arab tavasznak pár hónap alatt végeznie kellett volna a szíriai kormánnyal. Ehelyett egy több éves háború alakult ki, amit a Szíriai Arab Köztársaság,- a szövetségeseinek segítségével,- közel száz terrorszervezet ellen vív amik nyolcvan ország kormányának és titkosszolgálatának támogatását élvezik.
Orientalista.hu – Sinoda
Jemen útja a győzelemhez – A NATO veresége →
50 éve tört ki a jóm kipúri háború →
Medvegyev: az egész amerikai történelem egy véres megsemmisítő háború →
