Geopolitika

2016. 01. 10.

Vallásháború, vagy a vég kezdete



Az új év első figyelemfelkeltő, ám menetrend szerinti közel-keleti válsága a hirtelen ismét fellángolt szaúdi-iráni egymásnak feszülés lett. Bár a nyugati sajtó szinte zsigerileg kapott rá a felekezeti feszültség magyarázatára ebben a kérdésben, dicséretes módon, még itt is feltűnt, hogy talán sokkal mélyebb okok vannak a háttérben. Az arab és iráni közvélemény java azonban ezt már nem is felekezeti, hanem egyenesen civilizatórikus szembenállásnak látja a végtelen barbarizmust jelentő Szaúd család, illetve az egyetemes emberi értékek között. Ez már magában jól mutatja, hogy bizony jóval komolyabb szembenállásról van itt szó, mint elsőre az tűnne. Hogy miről is? Ezt érdemes körbejárni.

Mi is történt?

Most amikor megpróbáljuk megérteni, mi is a szembenállás igazi tárgya, s nagyon dicséretesen túllépünk a közvetlen okokon, ez kicsit el is sikkad. Épp ezért meg kell néznünk mi a közvetlen összeütközés tárgya, hogy értsük, miről van szó. Január 2-án Szaúd-Arábia több mint három év börtönben tartás után kivégezte az ország egyik legnagyobb síi hitszónokát, Nimr Bāqir an-Nimr sejket. Ugyanezt tette további 46 elítélttel, akik között bőven volt köztörvényes bűnöző és terrorista is. Nem csupán egy síi hittudós kivégzése sértette Iránt, ami mint síi teokratikus állam érzékenyen élte meg a kivégzést, hanem a kivégzésnek ez a módja is. Az iráni kormány, mely 2013 óta mindent megtett az atomtárgyalások sikeres lefolytatásáért és egy megegyezésért a nyugati világgal, maga is komoly ellenzékkel bír. Sokan ugyanis – főként a keményvonalas konzervatív síi körök és a Forradalmi Gárda – keményen bírálják Rōḥānī elnököt és kormányát, amely már túl messze ment az engedményekben, és “lefekszik” a Nyugatnak. A kivégzés után az iráni kormány komoly dilemma elé került, hiszen tudták, hogy nagy tüntetések lesznek majd, amiket a konzervatív körök generálnak. Ha a tüntetéseket nem tartja erősen kordában, akkor az a megítélését és a megegyezés eredményeit is veszélyezteti. Amennyiben viszont ezeket a rendőrséggel leveri, vagy legalábbis összecsapások lesznek, akkor a belső ellenzék óriási muníciót kap, a kormány pedig úgy fog feltűnni, mint ami feladta az Iszlám Forradalom eszményeit pillanatnyi anyagi érdekekért.

Éppen ezért szemet hunyt a tüntetések felett, hagyta, hogy azok elfajuljanak. A tüntetésekben támadás érte a teheráni szaúdi követséget, illetve a Mašhadban található szaúdi konzulátust is. A követséget és a konzulátust részben fel is gyújtották. Bár személyi sérülés nem történt, a tüntetők közül az iráni rendőrség sokakat le is tartóztatott, és a kormány is elítélte a kihágásokat. Ez már magában is elég volt Rijádnak ahhoz, hogy lépjen. Hivatkozva a diplomáciai protokoll valós megsértésére, visszahívta diplomatáit a perzsa országból, s azonnal kiutasította az iráni diplomatákat. Mi több, így járt el Bahrein, Szudánra és több öböl országok is. Bár a nemzetközi közösség előtt Rijád békülékenynek igyekezett mutatkozni, a szaúdi sajtó örömmámorban úszott, hogy végre sikerült fogást találni Iránon, és látszólag nemzetközi nyomás alá helyezni. Még akkor is, ha ezt olyan országok útján érte is el, akik súlya még a régión belül is kicsi. A vitát két irányban igyekezett kihasználni, mindeddig igen sikeresen. Az arab sajtóban nem a nemzetközi jog megsértése volt a döntő érv, hanem hogy Teherán folyamatosan beleavatkozik a térség arab országainak belügyeibe. Ám most sikerült őket összefogni és megállj parancsolni. Lévén, hogy Nimr an-Nimr mégiscsak szaúdi állampolgár volt, kivégzésének ügye pedig, minden vallási és morális implikáció mellett is szaúdi belügy. A nyugat felé azonban egy másik szálat igyekezett Rijád kidomborítani. Azt, hogy a kivégzettek terroristák voltak, sokan az al-Qā‘ida követői. Bár ez részben igaz, így azt a hamis látszatot lehet elérni, hogy minden kivégzett, így a hitszónok is terrorista volt, Irán pedig ezek szerint terrorista vezéreket védelmez. Ha pedig ez a kép sikerrel elhihető, akkor az iráni-nyugati kapcsolatok sikerrel megzavarhatóak. Ami kifejezetten érdekes, az a reakciók gyorsasága, amely önmagában is mutatja, hogy Rijád csak az alkalomra várt, vagyis jól kiszámította előre lépéseit. A kérdésben az amerikaiak felelőssége megkerülhetetlen, tudván azt, hogy a szaúdi külpolitika csak addig merészkedik, amíg amerikai gyámjai engedik. Bár Washington sietve elítélte a kivégzéseket, nehezen hihető, hogy három év alatt ne tudott volna hatni a szaúdi vezetésre, még ha el is hisszük, hogy itt magánakcióról van szó.

A helyzet kiélezése azonban nem hozta meg a várt átütő eredményt, hiszen a nemzetközi közösség egyöntetűen nyugalomra szólított fel, s több ország, így Oroszország is közvetítőnek ajánlkozott. Nagyobb fájdalom, hogy még a térség egyesíteni sem árt sikerrel. A GCC tagjai közül – amit Szaúd-Arábia hagyományosan saját érdekének és hatalmi övezetének tekint – Kuvait és az Emirátusok csak a követeit hívta vissza szolidaritásból, de a diplomáciai kapcsolatokat nem szakította meg, Katar látványosan hallgat, Omán pedig sietve Teheránba küldte külügyminiszterét, hogy onnan szólítsa fel Rijádot megnyugvásra. Irak, ahol 25 év után épp a mostani konfliktus előtt nyitott Szaúd-Arábia követséget, szintén Irán mellett foglalt állást, s még Törökország is a wahhábi királyságot szólította fel önmérsékletre. Így tehát Szaúd-Arábia a provokációk eddigi hosszú sorát újabb tétellel egészítette ki. Ma, január 7-én Jemenben, ahol már közel egy éve bombáz a szaúdi légierő, támadás érte Szanaaban az iráni követséget, s a követség több alkalmazottja is megsérült. Bár Rijád kivizsgálást ígért, látható, hogy az arab ország nem nyugszik. A vegyes reakciókból azonban az látható, hogy az érdekek is sokszínűek.

Ki merre? Ki miért?

Mint arról szó esett, Rijád igyekezett egyesíteni a térséget és széles koalíció élén sarokba szorítani Iránt, ez azonban alapvetően nem sikerült. Bahreinen nem lehet csodálkozni. A szigetország, ahol szintén folyamatosak a kormányellenes tüntetések a lakosság többségét kitevő síik részéről, 2011 óta gyakorlatilag szaúdi katonai megszállás alatt áll. Szudán reakciója elsőre lehet meglepő, ám ha felidézzük, hogy a szudáni elnök, ‘Umar al-Bašīr világrekorder, hiszen regnáló elnökként a dárfúri események miatt körözi a Hágai Nemzetközi Bíróság, az ő lépésén sem lehet csodálkozni. Hága óta nagyon elszigetelt helyzetben van, ebből most szaúdi támogatással – ami el tudja hozni a nyugat jóindulatát – tudna kitörni. Kuvaitban és az Emirátusokban is megvannak azok a körök, amelyek gyűlölik Iránt, így az ő lépésük is érthető, ám bennük már van annyi számítás, s képesek is annyira önállóan cselekedni, hogy semmi visszavonhatatlant ne tegyenek

A másik oldalról Irak lépése világos, hiszen Bagdad már korábban is sokszor vádolta Rijádot azzal, hogy az támogatja Dā‘iš-t és egyéb terrorszervezeteket Irakban és Szíriában. Ezzel pedig csak hatékony iráni és szír együttműködéssel képes szembenézni, ami sikereket is hozott. Gondoljunk csak Tikrit és ar-Ramādī felszabadítására! Ezen a képleten a követség megnyitása nem tud érdemben változtatni. Katar ugyan hasonló ideológiai és politikai vonalon mozgott az “Arab Tavasz” kezdetétől Rijáddal, ám 2013-ban Szaúd-Arábia kitúrta addigi pozícióiból. A Katar által támogatott Mursī helyére segített beültetni as-Sīsīt Egyiptom élére, Szíriában is az általa preferált fegyveres szervezetet tolta előtérbe a katari kliens Nuṣra ellenében. Amikor a feszültség elszabadult, Rijádnak komoly része volt abban, hogy a katari emír kénytelen volt lemondani fia javára 2013 nyarán. Mindez egy évvel később fegyveres fenyegetéssel párosult. Ma tehát Doha, bár maga sem kedveli Iránt, egyszerűen kimarad, törleszt Rijádnak. Omán, ami már az iráni atomtárgyalások kezdetén is a fő közvetítő volt, a tárgyalások eredményeként gázmegegyezéshez jutott. Omán a térség egyik fő gázellátója lehet, így régóta távol tartja magát a szaúdi akcióktól. Ebben az amúgy is pusztító, érdekeit alapjaiban sértő vitában természetes is, hogy Irán mellé állt. Mindez természetes is, ám a török kritika elsőre igen meglepő lehet, hiszen a térség vitáiban a török-szaúdi tengely alapvetően jól működik. Gondoljunk csak Szíriára, a török elnök pedig csak nemrég járt Rijádban. Ennek az oka ismét Szíria körül keresendő, hiszen az orosz beavatkozással és az orosz gép lelövésével Ankara most nemcsak elszigetelődik, de ahogy a kérdés érdekei ellenére készül eldőlni, lassan felmerül az utóbbi öt év terrortámogatásában játszott felelősség kérdése. A nyugati sajtó az orosz után már el is kezdte kiteregetni Törökország szerepét a Dā‘iš utánpótlásában, illetve a vele való olajkereskedelemben. Bár mindez évek óta zajlik, ez most azért nyer teret, mert a nyugati politikum lassan megkezdte a felelősség áthárítását a törökökre és a szaúdiakra. S minthogy ők mélyen érintettek is, lépéskényszerben vannak. Ám Ankara, bár szeretné a felelősséget továbbhárítani, elsősorban azért dühös, mert a szír kérdés sokkal jobban igényli az energiát. Ebben a konstellációban nagyon fölös mellékfrontnak tűnik ez az ügy, pláne úgy, hogy Iránnal a kapcsolatai, főként gazdasági vonalon, még mindig kifejezetten jók.

A provokációk

Mint említettem, Szaúd-Arábia már bő egy éve, folyamatosan provokálja Iránt. Jemenben belekezdett egy semmi reális hasznot nem hozó háborúba, ahol az iráni rokonszenvet élvező Ḥūtī síi mozgalom teret nyert a szaúdi patronált elnökkel szemben. Rijád már itt szeretett volna iráni beavatkozást kicsikarni, ám saját komédiába illő katonai szerepe ezt nem kényszerítette ki. Minthogy csak bombázásokban tud eredményt felmutatni, ez is inkább erodálja megítélését, semmint építi a szörnyű emberi humanitárius helyzet miatt. Szeptemberben aztán az éves mekkai zarándoklaton több mint 2200 zarándok halt meg egy szerencsétlenségben. A legnagyobb számban, közel 500-an irániak, köztük két nagykövet. Irán jogosan háborodott fel, majd transzparens kivizsgálást, a vétkesek megbüntetését, s iráni részvételt követelt a vizsgálatokban. Az atomtárgyalások többet nyomtak a latba. Ez folytatódott most an-Nimr sejk kivégzésével, majd a szanaai követség bombázásával.

Okok és célok

De mi végre a provokációk? Mi Rijád célja? Három döntő ok van. Rijádot megőrjítette a lehetőség, hogy Iránnal a Nyugat kibékül és virágzó gazdasági kapcsolatokat építhet ki. Ezzel ugyanis az az önmagának felépített szerep, hogy csak ő tarthatja fel a terjeszkedő Iránt a térségben, s Irán ellenében csak rá lehet számítani, egyszerre okafogyottá válik. Nemcsak hogy így visszacsúszik egy olyan szerepbe, amiben az amerikaiak fő olajellátója, s egyben az amerikai ipar egyik legfőbb felvevőpiaca lesz, hanem minthogy gazdaságilag és katonailag teljes függésben vannak, elveszti minden befolyását Washington felett. Egyszerűen egy kiszolgáltatott kliens szerepbe jut. Ezen felül a térség eddig a GCC-ben általuk összefogott kisállamai is kicsúsznak a kezéből. Ennek jelei most jól láthatóak is.

A második ok, hogy 2015. januárjában uralkodóváltás volt Szaúd-Arábiában. Az új király, Salmām ibn ‘Abd al-‘Azīz az államalapító király utolsó még életben és hatalomközelben lévő fia. Amikor ő meghal, az már nemcsak uralkodó, de generációváltást is jelent majd a királyságban, és a Szaúd család klánjai már erre az időre készülve helyezkednek. Salmān az államigazgatás minden szintjén változtatott, elsősorban saját klánjának juttatva pozíciókat. Ám ezek a fiatalok, mint fia, az új hadügyminiszter is tapasztalatlanok és képességek híján vannak. A jemeni háború tehát arról is szólt, hogy az új vezetés bizonyítani szeretne, s erről szólnak az újabb és újabb koalíciók is. Ám e kapkodásból, ahogy próbálják saját pozícióikat javítani, ahogy igyekeznek a nyugati közvélemény szemében felelősségüket a terrorizmusban elkendőzni, s Iránon fogást találni, egyre inkább csak nagy hibákat szülnek.

A harmadik döntő szempont azonban Amerikában magában keresendő. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Obama elnöknek komoly gondja volt Amerikán belül is  hogy az iráni megegyezés keresztülvigye. A lobbicsoportok java ugyanis jobban szeretne háborúzni Teheránnal, mint megegyezni. Minthogy már egy év sincs a választásokig, ezeket az érdekcsoportokat le kell kenyerezni, ezért készít elő új szankciókat Washington Irán ellen az iráni rakétaprogramra hivatkozva. Erre érzett rá Rijád ügyesen. Azok a lobbierők, amelyek háborúzni szeretnének ismét felértékelik majd Szaúd-Arábiát, mint hasznos szövetségest, míg a másik térfél most elengedi Rijád kezét, hiszen az magára vállalja a konfrontációt. Rijád tehát Washington kegyét is keresi, keresetlenül is.

Hová tart Rijád?

Mindebből világos, hogy Rijád keresi a konfrontációt Teheránnal, de csakis olyan szerepkörben, amikor ő válik a megtámadott féllé. Ezt akarja elérni, s ezért táncol el Irán folyamatosan. Ha ugyanis egy katonai összecsapás kiprovokálható, akkor Amerikának lesz módja ismét aktívan és fegyveresen beavatkozni. Irán visszaszorítható a sarokba, iraki és szíriai pozíciói meggyengíthetőek, Rijád pedig ismét felértékelődik, mint az egyik leghasznosabb szövetséges.

Várható tehát, hogy Szaúd-Arábia megtámadja Iránt, mint ahogy azzal fenyegetőzik is? Nagy őrültség lenne, hiszen maga Jemen esete is jól mutatja, hogy a szaúdi hadsereg csak eszközeiben hatalmas, minőségileg roppant gyenge. Mi több, gazdasága olyan kitett a Nyugat felé, hogy egy valódi katonai megmérettetést önállóan nem bír ki. Két szempont azonban roppant fontos. Egyrészt, bár az önálló háború öngyilkossággal azonos, azt esetleg el tudja érni, hogy kiprovokál egy összetűzést, hiszen Nyugaton még van olyan varázsa, hogy be tudja állítani magát szenvedő félnek. A terv tehát még sikerülhet, kérdés mivel számol Amerika. Másrészt a szaúdi vezetés egy éve olyan kapkodásban és pánikban van, ami sorra szüli az irracionális lépéseket. Így tehát racionálisan kiszámítani előre a lépéseiket nem lehet. Olyan fóbiás a félelem, hogy a szír rendezés és az iráni béke után leértékelődik, mi több, minden felelősséget ráterhelve elszámoltatják, hogy már kényszerpályán mozog. Bár a háború réme egyelőre még messze van, Rijád nem fog felhagyni a provokációkkal, s ez még bárhova vezethet. Hiszen eljöhet az a pont is, ahol Irán már nem marad tétlen.

Orientalista.hu – Sógor Dániel

Címkék: , , ,






Back to Top ↑