2019. 05. 06.

Van-e esélye az ellenzéki összefogásnak Törökországban az Erdogant ért isztambuli és ankarai pofon után?

Negyed évszázadnyi konzervatív vezetésnek vetett véget a márciusi helyhatósági választás Isztambulban és Ankarában. Sokan értelmezik ezt úgy, mint az ellenzéki összefogás győzelmét. A nagy kérdés azonban az, hogy lesz-e bármi esélye a szekuláris, nacionalisták, iszlamisták, kurdok mostanihoz hasonló összeborulásának a jövőben az országgyűlési választásokon.

A legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt, rövidítve CHP nyert Isztambulban és Ankarában is a helyhatósági választásokon. Isztambul új főpolgármestere, Ekrem Imamoglu a beiktatásakor hangsúlyosan köszöntötte a kurdokat, a lázokat, az örményeket és a görögöket, sőt másnap még külön a zsidó közösséget is köszöntötte a pészach alkalmából. Ugyanakkor Ankara új főpolgármestere, Mansur Yavas győzelmének hírére a török nacionalisták a szürke farksok kézjegyét mutatva fényképezkedtek. A kurd kérdés alaposan megosztja az ellenzéket. Sokan úgy gondolják, hogy az ország legnagyobb kisebbsége nélkül nehéz lenne legyőzni a mostani rendszert, mások pedig éppen nacionalista szlogenekkel próbálják a saját oldalukra csalogatni Erdogan jobboldali híveit.

Maga a CHP is ellentmondásos párt. Még Mustafa Kemal Atatürk alapította 1923-ban, és egészen 1946-ig egypártrendszerként irányította az országot. Akkor is csak azért engedte meg ellenzéki pártok alapítását, mert ez volt a feltétele, hogy megkapják a Marshall-segélyt és hogy csatlakozhassanak a NATO-hoz. A kényszerű demokratizálódást követően még kormányon maradtak, de 1950-ben elvesztették a választásokat. Az elmúlt hetven évben pedig csak egyetlenegyszer kormányoztak önállóan, 1974-ben, akkor is csak egy hónapig. Ezenkívül csak rövid életű, átmeneti koalíciós kormányokban jutottak kormányzati szerephez.

Az 1980-as katonai puccs után a pártot betiltották. 1993-ban alakulhatott újjá, s az 1995-ös választásokon mindösszesen a szavazatok 10,71 százalékát szerezte meg, ezzel éppen csak bejutott a parlamentbe. Az ezredfordulóra csak annyira tudta magát összeszedni, hogy a legnagyobb ellenzéki párttá vált, s ez azóta nem változott. A tavaly nyári országgyűlési és köztársasági elnöki választásokon együtt indultak az úgynevezett Jó Párttal, az IP-vel, amelyet a Recep Tayyip Erdogannal egyet nem értő nacionalisták alapítottak, illetve az iszlamista Boldogság Pártjával, az SP-vel. Nagy számban szavaznak rájuk kurdok is, abban reménykedve, hogy képesek lesznek leváltani a mostani rendszert. Mindez igazán jól mutatja, hogy az ellenzék ma már mindenféle összefogásra hajlandó annak érdekében, hogy végre legyen valami változás.

A nagy összefogás persze szépnek tűnhet, egyesek viszont már most elégedetlenek az ellenzéki jelöltek eddigi lépéseivel. A nacionalistáknak nem tetszik, hogy Imamoglu külön köszöntötte a kurdokat és az örményeket a beiktatási beszédében, az iszlamisták és a kurdok pedig attól tartanak, hogy a CHP kilobbizza, térjen vissza az iskolákba a reggeli induló szavalás, amelyet Atatürk vezetett be, aztán Erdogan eltörölte, és amelynek szövege egyszerre nacionalista és kemalista is. Legközelebb 2023-ban lesznek választások, vagyis addig van bőven idő. A gazdaság állapota továbbra is csak romlik, így nehéz elképzelni, hogy Erdogannak nőne a népszerűsége. Ugyanakkor azt is nehéz elképzelni, hogy a mostani ellenzék képes lenne olyan alternatívát nyújtani, amely mindenkinek megfelelne.

Persze nemcsak ez zavarja fel a török belpolitikát, hanem Erdogan új koalíciós terve is, miszerint megválna jelenlegi partnerétől, a szélsőjobbos Nemzeti Cselekvés Pártjától, az MHP-től, s helyette a CHP-vel osztozna a minisztériumokon. Elsőre lehet, hogy képtelenségnek hangzik az ötlet, Erdogan azonban régóta olvasztgatja be pártjába a legkülönfélébb ellenzéki erőket. 2015-ben az MHP még elég nyíltan kijelentette, hogy semmi esetre sem lép vele koalícióra, mostanra pedig már elválaszthatatlanok lettek. A kormányzó Igazság és Fejlődés Pártjának, az AKP-nak az egyik erős embere, Numan Kurtulmus pedig valamikor kijelentette, hogy inkább lenne teahordó a SP-ben, mint pártelnök az AKP-ben, aztán látjuk. Megenyhült, belépett a kormánypártba, azóta már volt a kormányfő helyettese, kormányszóvivő, most pedig éppen a pártelnökség képviseletében tölt be tisztséget. A CHP-ben pedig vannak szép számmal olyan politikusok, akikről sejteni lehet, hogy egy jól hangzó pozícióért átgondolnák Erdogan ajánlatát.

A múlt havi választás eredményei alapján még nehéz lenne megmondani, mire is számíthatnak a törökök az ellenzéktől, az viszont biztos, hogy mozgalmas éveknek néz elébe a török politika minden szeglete.

168óra

, , , , , , , ,




Back to Top ↑