Lapszemle

2017. 11. 26.

Bob bajtárs – esély a talpra állásra a diktátor távozása után



Robert Mugabe, Zimbabwe lemondásra kényszerített elnöke elveszítette utolsó csatáját. Eddig 37 éven keresztül – vérrel, ármánnyal, megtévesztéssel – vaskézzel irányította országát, most azonban 93 évesen elérte az afrikai diktátorok sorsa: öregkorára csúfosan távoznia kell hazájából.

A szemmel láthatóan fáradt, szenilis öregurat elhagyta a politikai éleslátása: a múlt hét elején Mugabe zimbabwei államfő eltávolította hű harcostársát, Emmerson Mnangagwát az elnökhelyettesi posztról, mégpedig azért, hogy helyet csináljon feleségének, Grace-nek, akinél gyűlöltebb személyiség nincs ma az országban. A régi forradalmi csapatból származó Mnangagwa, aki számtalan poszton a nemzetbiztonságért volt felelős, a leváltása után külföldre menekült. Mugabe elnök elszámította magát, nem mérte fel az intézkedés súlyát, ugyanis az eltávolított barát túl jó kapcsolatokat ápolt az ország fegyveres erőivel, a titkosszolgálatokkal, a karhatalommal.

A katonaság ezúttal meglépte azt, amelyre harminc évig gondolni sem mert, finoman, amúgy barátságosan eltávolította a hatalomból „a haza atyját”, aki szerintük „bűnözőkkel vette magát körül”, közülük számos minisztert, magas rangú állami tisztségviselőt letartóztattak. A tábornoki kar végig ügyelt arra, hogy vértelen puccsal, alig látszó palotaforradalom során mondjon le hatalmáról Mugabe elnök. Először tankjaikkal csak „biztonságának garantálására” vonultak a rezidenciájához, majd tisztelettel tárgyalva próbálták meg rávenni az idős elnököt a visszavonulásra. Hosszas huzavona után végül is Robert Mugabe november 20-án elfogadta, hogy családjával biztonságban külföldre távozhat.

Mugabe a régi forradalmi nemzedék tagja, hetedik elnöki mandátumát, amelyből még két év lett volna hátra, nem tudta kitölteni; 1980-tól, harminchét évig volt hatalmon. A Zimbabwe többségét adó sona nemzetségben, katolikus családban látta meg a napvilágot, a dél-afrikai egyetemen végzett, de a környező országokban és Nagy-Britanniában is összeszedett néhány diplomát. A kezdetektől marxista–leninista volt, az 1960-as évek elején megalakította a ZANU-t, a Zimbabwe Afrikai Nemzeti Szövetsége pártját, amely (akkor még Rhodesiában) fellépett a rasszista elnyomás ellen. Ian Smith apartheidrendszere 1964-ben tíz évre bebörtönözte, majd onnan szabadulva a szomszédos Mozambikban elkezdte a fegyveres harcot. 1980-ra megérett a helyzet ahhoz, hogy a megszorult fehérek beleegyezzenek a szabad választásba, amelyen a feketék is részt vehettek. Mugabénak előbb meg kellett küzdenie pártbéli ellenlábasaival, akik néhányszor az életére törtek, a választáson diadalt aratni lényegesen egyszerűbb volt.

Miniszterelnökként kezdte politikai karrierjét, amelynek majd negyven éve alatt rövid pórázon tartotta a népét. Haladó elképzeléseit még Nyugaton is elismerték, csak később vált javíthatatlan önkényúrrá. II. Erzsébet akkoriban úgy nyilatkozott, hogy kedvenc afrikai beszélgetőpartnere Robert Mugabe. A nyolcvanas évek elején szabályszerű polgárháború alakult az ország déli részén a sona és a ndébélé nemzetség tagjai közt. Mugabe odaküldte régi harcostársát, Mnangagwát, aki véres kegyetlenséggel, vagy húszezer áldozat árán letörte a lázadást. Innen ered nem éppen hízelgő Krokodil beceneve.

Pompás esküvőn 1996-ban Robert Mugabe nőül vette a nála negyven évvel fiatalabb titkárnőjét (és szeretőjét), Grace-t. Az előző feleség, Sally mama egyszerűen eltűnt. Az első nagy pofont akkor kapta az elnök, amikor a 2000. évi alkotmányreformját, amely az agrármódosításokat is tartalmazta, Zimbabwe lakosságának többsége elvetette. Ha „demokratikusan” nem ment, akkor az autokratikus módszerekhez nyúlt. Az ekkor még főleg a fehérek kezén lévő nagybirtokok a legkülönfélébb árukat termelték, Zimbabwe Afrika valóságos kenyereskosara volt. A hajdani Rhodesia bányái szintén a fehér kisebbség vagyonát növelték. Államosítani kell minden termelőeszközt – tért vissza Mugabe a függetlenségi harcok jelszavaihoz.

A ZANU párt öreg gárdáját ráküldte a fehér farmerekre, akiket elüldöztek földjeikről, sőt, gyakran az életükkel fizettek. A pártvezetés tagjai egyszerűen rátették a kezüket a legjobban termő földekre. Így ment ez a gyárak, a bányák „köztulajdonba” vételekor is. A zimbabwei szocializmus megvalósítása olyan ragyogóan sikerült, hogy az ütésből, amelyet a gazdaság akkor kapott, a mai napig nem tudott felállni. A kirobbant éhség következtében hárommillió zimbabwei hagyta el az országot, többségük a szomszédos Dél-Afrikában, szinte rabszolgaként próbálta megkeresni a mindennapi betevőjét. Az országot 2007-től hiperinfláció sújtotta, elérte a 165 ezer százalékot!

Ilyen körülmények közt került sor a 2008-as elnökválasztásra. Az első fordulóban Mugabe hatalmas vereséget szenvedett el az ellenzéki jelölttől, Morgan Tsvangiraitól. Ekkor mozgósította párttársait, akik erőszakkal, megfélemlítéssel elérték, hogy „a haza atyja” kilencvenszázalékos többséggel megnyerje az elnökséget. Jól tudták, ha Mugabe bukik, akkor vele buknak azok is, akik a legnagyobb részt hasították ki maguknak Zimbabwéből. Egy hete a ZANU megfosztotta pártvezetői posztjától „Bob bajtársat”, megnyitva az utat az alkotmányos eljárás előtt. Eddig Mugabénak abban rejlett a legnagyobb ereje, hogy a saját táborából félelmet keltő tömegeket tudott mozgósítani, de mára ez megváltozott, a ZANU most jobban fél, mint amennyire rémít.

Az ország mintegy 16 milliónyi lakosságának a 40 százaléka csak hallomásból ismeri a fajgyűlölő időszakot. Az ő felnőttkorukat a mérhetetlen nyomor, a kivándorlás jellemezte. Ők Mugabéban nem a nemzeti hőst látták, hanem az öregembert, aki elalszik a díszemelvényen, zavarosan beszél, és olyanokkal veszi körül magát, akiknek lételemük a korrupció. Kiemelkedik közülük a felesége, az 52 esztendős asszony, akit csak Gucci-Grace-nek hív a zimbabwei közvélemény. A luxustermékek szeretetéről ismert nő mindent megtett, hogy magához ragadja a hatalmat. A múlt héten Dél-Afrikából Mnangagwa, az eltávolított alelnök, akit Grace állítólag meg akart mérgezni, figyelmeztette a hitvest: „Nem lehet házasság révén puccsot elkövetni”, a ZANU, az uralkodó párt nem a férjéé, és különösen nem az övé.

Amikor a pártvezetőség tagjai Mugabét leváltották, tánccal fejezték ki örömüket, úgy érezték, megszabadulnak a „rossz szellemtől”. Talán korai volt az öröm, hogy ilyen egyszerűen megmenthetik kiváltságaikat. Ha lehull az egész társadalomra ránehezedő ZANU-nyomás, vajon hol áll meg a számonkérés? Jön majd vissza Mnangagwa-Krokodil a jól ismert módszereivel? Vagy Morgan Tsvangirai, akit Mugabe már egyszer becsapott? Esetleg újra kirobban az etnikai feszültség, amelyet oly jól lepleztek Mugabe utolsó éveiben? Az elnök minden bizonnyal osztozik majd afrikai diktátortársai sorsában, akik tönkretették az országukat.

Zimbabwének hozzáértő vezetéssel még van esélye, hogy Afrika egyik élenjáró gazdasági hatalma váljék belőle, de hosszú időnek kell még eltelnie, hogy a romokban lévő gazdaság lábra álljon, és az álomnak legalább töredéke megvalósuljon.

Pósa Tibor – Magyar Idők

Címkék: , , , , , , , ,






Back to Top ↑