2017. 07. 31.
Indiai-arab migrációs és kulturális kapcsolatok – Jemen
2017. 07. 31.
Sokan gondolják, hogy a kiterjedt arab-indiai kapcsolatok főként a brit gyarmatosítással kezdődtek, ám a két nép már sokkal korábban találkozott egymással. Ha vetünk egy pillantást a térképre, akkor látni fogjuk, hogy az indiai szubkontinenst és Arábia déli részét lenyűgöző tengeri út köti össze, ami hosszú idő óta összekapcsolja az itt élő népeket, izgalmas kulturális elegyeket hozva létre, melyeknek a jemeni-indiai kapcsolatok csak egy kis szelete.
A jemeni kereskedők – az ország földrajzi helyzeténél fogva – már a legkorábbi időkben közvetítők voltak India és az ókori Egyiptom, majd a Római Birodalom között, és folytatták ugyanezt a kapcsolatot Perzsiával és Bizánccal is. Erről az első történeti források egészen i. e. 3000-ig mennek vissza. Ezekben az időkben – és még utána sokáig – az Indiai-óceán e részét nagy indiai kereskedőhajók uralták. Arábia népeit lenyűgözték az értékes kövek, a finom parfümök, a csípős fűszerek, amiket a kereskedők szállítottak, és örömmel üdvözölték őket.
Amikor Nagy Sándor seregei megérkeztek a Szomália partjainál fekvő Szokotra szigetére, a krónikák szerint már ott élő indiai kolóniával találkoztak, amit főként kereskedők és családjaik alkottak. A hosszú kontinuitást bizonyítja, hogy egészen a 18. századig (vagyis a nyugati gyarmatosítás kezdetéig) folyamatos volt a hindu kereskedelmi jelenlét Jemen, a Hidzsáz (ma Szaúd-Arábia nyugati része) és Szomália partvidéki térségében.
Az iszlám megjelenésével ez az útvonal már nemcsak az indiai kereskedőknek, de a szubkontinens muszlimjai számára is fontossá vált, mivel Jemenen át vezetett az út Mekkába, az iszlám szent városába, ahova indiai muszlim zarándokok népes csoportjai vették útjukat minden évben. Az Indiából érkező zarándokok számára a Mekkába érkezés előtt a jemeni Kamarán-szigeten létesítettek szállás- és pihenőhelyeket.
A hetes síita iszmáilitáknak is virágzó közösségeik éltek Jemenben, és mikor a közösség áttette székhelyét az akkori Bombay-ba (ma: Mumbai), a két ország között megindult egyfajta kölcsönös „iszmáilita áramlás”, mivel jó néhány szent helyet hagytak maguk mögött a Haraz-hegységben és a délnyugati Dzsiblában.
A 19. században újabb nagyhatalom tűnt fel a színen, befolyásolva a két ország kapcsolatát; ez volt a Brit Birodalom, amely 1839-ben magához csatolta Ádent. A jemeni várost eleinte Bombay-ből igazgatták. Ekkor egy kétezer főből álló indiai hadtestet szállítottak Ádenbe, a hivatalos pénznem pedig a rúpia lett (ez egyébként nemcsak Ádenben volt így, de például Kuvaitban is).
Jemen brit részét ugyancsak indiai szakemberek segítségével fejlesztették, ilyen beruházás volt például az M. Visevasvaraya vezette földalatti vízelvezetőrendszer kiépítése a városban és környékén. Az ekkor Jemenbe került indiaiak közül sokan a munkálatok befejezése után ott telepedtek le, és az ország függetlensége után kolóniákat alkottak. Az együttélés természetesen befolyásolta a két közösség életét, olykor egészen mindennapi dolgokban: jó példa erre néhány jemeni étel indiai neve, mint a khabar dál és a banísz. A hindi szavak megjelennek a szlengben is. Az indiai hatás megmutatkozik az építészetben is, amire a legjobb példa talán a 16. században épült rada’ai Al-Amíríya madrasza. Az ország híres énekese az indiai származású, 1964-ben elhunyt Mohamed Dzsuma Khán, de a szórakoztatóipar ezenkívül bőségesen ellátja a jemeni közönséget az épp aktuális bollywoodi szerelmi történetekkel is, ami szintén növeli az indiaiak ismertségét.
Az itt élő indiai közösség nagyrésze muszlim, ami megkönnyíti a további interakciót: nem ritkák a vegyes házasságok sem.
Ám nemcsak muszlim indiaiak telepedtek le ekkoriban a környéken, és Áden vallásos toleranciájára mi sem jellemzőbb, mint a brit uralom alatt épült hindu és párszi templomok, amelyek egy részét paradox módon nem a vallási, hanem „az ateista fanatizmus” (sic!) sorvasztotta el: 1972-ben, mikor Dél-Jemen kommunista vezetés alá került, az összes vallási hely, beleértve az indiai közösség templomait is, az ezt irányító minisztérium hatáskörébe jutott.
A brit uralom alatt azonban nemcsak technikai fejlesztések és adminisztratív változtatások történtek, hanem a két ország ellenzéke is egymásra talált a függetlenségért folytatott harcban: Mahatma Gandhi például 1931-ben látogatott el Ádenbe, ahol meleg fogadtatás várta.
Az ország észak-déli megosztottságát, ami már több tragikus fegyveres konfliktus forrása volt történelme során, az indiai közösség sorsa is jól példázza: az indiaiak viszonya sokkal harmonikusabb a déliekkel, míg az északi törzsek sokan úgy vélik, az indiai közösség „másféle iszlámot” és „etnikai feszültséget hozott a térségbe”.
A jemeni indiai közösség nagy részét az indiai légierő a szaúdi invázió következtében, 2015-ben, az ún. „Raahat-hadművelet” keretében menekítette ki az országból, miután a szaúdi légicsapások több indiait is megöltek az országban.
A migráció természetesen kétoldalú volt: a Jemen déli részén található Hadramaut és India közötti kapcsolatok régebbi időkre mennek vissza: az első írott forrás 1560-ból való, amikor Hadzsi Bégum, a mughal császár, Humáyún felesége a mekkai zarándoklatból hazafelé tartva több jemeni előkelő családot magával hívott. Az ő leszármazottaik elsősorban a mai Hyderabad városában élnek. A családok nagyrészt ún. „szeyidek”, azaz Mohamed próféta leszármazottai voltak, akik a vallás terjesztésében, annak is elsősorban a különböző szúfi ágaiban, aktív szerepet vállaltak és számos vendégfogadót (khánt) és szúfi szentélyt alapítottak, ahol arabul is tanították a hívőket. Az érkezők második hullámát munkások alkották, akik a jobb élet reményében hagyták el Jement.
Hyderabad uralkodói szívesen alkalmaztak arab katonákat is, akik közül sokan, miután meggazdagodtak Indiában, Hadramaut térségébe visszatérve nagy hatalomra tettek szert. Ghálib bin Muhszin Szeyúnban saját szultanátust is alapított, ami egészen 1967-ig állt fenn. Bahadur sahnak, a gudzsaráti szultánnak a 16. században pedig tízezer jemeni harcosa volt.
Hadramaut hajdan híres iszlám iskolái is sok indiai diákot vonzottak a térségbe, akik tanulmányaik végén hazatértek és magukkal vitték a jemeni kultúra egy szeletét Indiába: a hyderabadi földreformot például hadramauti mintára szervezték. A környéken népszerű étel a biryani, mely Jemenben „zurbian” néven ismert, az arab világban népszerű harísza nevű ételt pedig jemeniek vitték el a Dekkán-fennsík térségébe, amit aztán az indiai gasztronómia később a maga képére formált és halím néven ma is népszerű, főleg ramadán idején.
A hazatérő diákok mellett, főleg a mughal birodalom idején, több jemeni származású vallástudós is letelepedett a mai India mughalok uralta területén: ilyen volt például egy bizonyos sejk Músza, aki a 15. században érkezett Szind földjére, és akinek a fiai és unokái is iszlám hittudósok lettek. Közülük került ki több mughal herceg tanítója és tanácsadója is. Az ő leszármazottja volt sejk Abu-l-Fáíz ibn Mubárak, híres mughal szultán, Akbar udvari költője. Őt a későbbi feljegyzések már mint „indo-perzsa” (sic!) költőt emlegetik, ékes bizonyítékaként a korabeli migráció asszimilációs hatásainak.
De láthattuk, a beolvadás nem törvényszerű és a két országban (különösen 2015 óta sajnos a jemeni indiai közösség jelentősen megfogyatkozott) élő közösségek a saját identitásuk megőrzése mellett valóban gazdagítják a befogadó kultúrát is, szép példáját adva az Indiai-óceán két partján született civilizációs interakciónak.
Szekér Gitta, orientalista
Orientalista.hu – Napi Iszlám