A radikálissá váláshoz át kell mosni az agyat
2017. 10. 30.
Az iszlám világ 2011 januárja óta szüntelenül forrong. Nem tudni, hogy lakói tíz vagy húsz év múlva milyen határok között élnek majd. Líbia máris eltűnt, Szudán felbomlott, az Egyiptomhoz tartozó Sínai-félszigeten állandósult a lázadás, Irak és Szíria nem egységes állam többé.
A felszín alatt Marokkó is forrong, amit azonban az óvatos reformokat is bevezető „királyi diktatúra” és a hatékony titkosszolgálatok nem engednek kitörni.
Az észak-afrikai térségben, mely a földrészünkre irányuló tömeges migráció kiindulópontja, kétségtelenül a legstabilabb állam Marokkó. Ebből az erős központi hatalommal rendelkező arab országból származik az Európában merényleteket elkövető ifjú dzsihadisták jelentős része.
Theo van Gogh holland filmrendezőt egy marokkói származású holland állampolgár, Mohammed Bouyeri gyilkolta meg 2004-ben; a párizsi Bataclanban és a brüsszeli repülőtéren tömegmészárlást elkövető Abdeslam testvérek, továbbá a Bakraoui fivérek ugyanúgy Marokkóból származó szülők gyermekei voltak, vagy maguk is ott születtek, mint azok a katalóniai terroristák, az Oukabir família tagjai, akik augusztus 17-én Barcelonában, a Ramblán hidegvérrel gázoltak, és erre készültek Cambrilsban is.
A Franciaországban élő Driss Ghali marokkói író a Párizsban megjelenő Causeur című hetilap szeptemberi számaiban több figyelemre méltó cikkben elemezte a dzsihád marokkói kapcsolatát, rávilágítva azokra a körülményekre, melyek a marokkói, illetve marokkói hátterű fiatalok jelentős részét a terrorizmus pusztító útjára terelik.
Marokkóban nem vert gyökeret sem az al-Kaida, sem az Iszlám Állam. A DGST, az ország területét felügyelő biztonsági szolgálat hatékonyan működik, az ügyészségi nyomozó irodával (BCIJ) és a katonai hírszerzéssel (DRM) együtt, a helybeli terroristák Casablancában így is több robbantásos merényletet követtek el 2003-ban és 2007-ben.
A merényletekért utóbb az al-Kaidába beolvadó Marokkói Harcos Iszlamista Csoport (GISM) vállalta a felelősséget.
A tetteseket halálra, illetve harmincévi börtönre ítélték. A marokkói biztonsági erők 2008-ban kiterjedt terrorista hálózatot számoltak fel, a Belliraj csoportot, mely franciaországi és belgiumi dzsihadistákkal tartotta a kapcsolatot: Marokkóban 35, Belgiumban 11 embert tartóztattak le. Azóta marokkói földön nem történt újabb merénylet, viszont annál többször léptek a fegyveres dzsihád útjára Nyugat-Európában élő fiatal marokkóiak, s nagy számban harcoltak Szíriában, az Iszlám Állam soraiban is.
Driss Ghali szerint a Nyugat-Európában élő, az ottani kultúrát, illetve a nyelvet többé-kevésbé ismerő fiatal marokkóiakat azért hálózzák be a dzsihád szervezői, mert a többi migránshoz képest igen jók az adottságaik. Több nagyvárosban is népes marokkói közösség él, ezek körében el tudnak rejtőzni. Ilyen a Lavapiés városrész Madridban, Slotervaart Amszterdamban és a hírhedt Molenbeek Brüsszelben. A kilencvenes években kialakult marokkói diaszpóra meglehetősen népes: Belgiumban a legnagyobb idegen hátterű közösséget alkotják (kb. 500 ezer fővel), Spanyolországban a másodikat (750 ezer fő), míg Franciaországban csaknem egymillióan vannak.
A marokkóiak jó része nem is arab, hanem berber, s olyan regionális nyelveket is használnak egymás között, mint a tahelit, melyeket a terrorizmussal gyanúsítható személyeket megfigyelő titkosszolgálatok nem vagy csak kevéssé ismernek. Sok marokkói ül börtönökben, főként drogcsempészés, illetve -terjesztés miatt: Olaszországban például négy elítélt közül egy marokkói. A bűnözés útjára lépett marokkóiak jelentős része az ország nehezen megközelíthető hegyvidékéről, a Rifből származik, ott még ma is klánok uralkodnak, és kapcsolataik átszövik a diaszpórában élő közösségeket.
Marokkó szegény régióit mély szakadék választja el a közel fekvő Spanyolországtól, illetve az afrikai spanyol enklávéktől, Ceutától és Mellilától, de még a viszonylag jómódú Tangertől és Casablancától is. Az egy főre eső bruttó nemzeti termék, a GDP Spanyolországban mintegy 24 ezer euró, míg déli partjaitól alig 15-20 kilométerre ennek csak a kilenced része. Ugyanakkor Marokkóban, ahol a lakosság az elmúlt hét évtizedben közel megnégyszereződött (1950-ben az ország lakossága kilencmillió volt, 2017-ben 35,2 millió), a 25 év alatti fiatalok munkanélküliségi aránya eléri a 38 százalékot. A Gibraltári-szorosnál húzódik a globalizáció törésvonala.
A felszín alatt Marokkó is forrong, amit azonban az óvatos reformokat is bevezető „királyi diktatúra” és a hatékony titkosszolgálatok nem engednek kitörni. A radikális iszlamizmus széles körben népszerű, de elfojtják: VI. Mohamed király, aki Mohamed próféta egyenes ági leszármazottjának tartja magát, a mérsékelt iszlám vezetőjeként keményen fellép az „önjelölt próféták” ellen. A király közvetlen irányítása alatt álló legerősebb marokkói párt, a PJD is iszlám vallási pártként határozza meg magát.
Ezzel együtt a radikálisok 2011 óta minden választáson győztek, még ha távol tartják is őket a hatalomtól, ami azt mutatja, hogy a Muzulmán Testvérek tanításai igen népszerűek. Különösen a szegény városi fiatalok körében talál visszhangra az agresszív és hajthatatlan fanatizmus, mely az arab világban mindenütt időről időre feltámadó lázas mozgalmakban jut kifejezésre. Ezek a mindenkori fennálló rendet lerombolni akaró vallási mozgalmak rendre az „igazi valláshoz”, a tiszta erkölcshöz való visszatérést hirdetik meg, ez lázadásuk legfőbb üzenete.
A marokkói fiatalok abban a reményben vándorolnak Nyugat-Európába, hogy ott sikerül megvalósítaniuk az álmaikat, de az esetek túlnyomó többségében csalódnak. Szakképzettség nélkül, úgy, hogy nem sajátították el a tanuláshoz szükséges koncentrálóképességet és önfegyelmet, csak betanított fizikai munkát végezhetnek, állandó létbizonytalanságra kárhoztatva.
Ebből a helyzetből sokuknak hamar elege lesz, ekkor fordulnak a könnyűnek ígérkező karrier, a drogkereskedelem felé. Miután dílerként törvényszerűen lebuknak, idősebb társaik a börtönökben nyerik meg őket a dzsihád „szent ügyének”. Ennek ideológiája szervesen épül azokra a tanításokra, melyeket követőik már gyermekként elsajátítottak.
Az iszlám nem az egyistenhívő vallások egyikeként határozza meg magát, hanem a legtökéletesebbként, így az igazi erkölcs egyedüli letéteményese. Az „igaz hit” követői nehezen fogadják el, hogy az erkölcstelenül élő hitetlen európaiak sokszorta jobban élnek, mint ők.
Miért nem bünteti meg Isten azokat a nőket, akik „közszemlére teszik a bájaikat”, miért engedi, hogy a melegek házasodjanak? „Ahhoz, hogy radikalizáljanak valakit, át kell mosni az agyát, bemutatva neki az iszlám szélsőséges változatát. Ha egy fiatal elindul a belső úton, mely a radikalizációhoz vezet, megtalálja a saját hasznát: feloldást kap belső ellentmondásaira. Megszabadul attól a feszültségtől, amelyet sem a kábítószer, sem a nők, sem a pénz nem old fel. Ez megtérésének igazi oka. A radikalizáció akkor következik be, amikor az egyetemes (vagy annak tűnő) ügy és az addig titkolt vagy szégyellt belső ellentmondás feloldásának igénye egymásra talál” – írja Driss Ghali.
A marokkói fiatalok, elhagyva országukat, Nyugat-Európában eltűnnek a az otthoni titkosszolgálatok szeme elől. Ez történt a barcelonai terroristákkal, az Oukabir fivérekkel is, akiket egy helyi imám győzött meg arról, hogy rövid úton is eljuthatnak a mennyországba. Előzőleg ők is részt vettek a maffiaszerű kábítószer-kereskedelemben, hasist és cannabist árultak, ami sok tekintetben felkészítette őket később „karrierjükre”.
A Nyugat-Európában évi tízmilliárd dolláros forgalmat lebonyolító drogkereskedelem a nagyfokú bizalomra épül. A résztvevők építenek családjuk, szomszédaik, az egész helyi közösség diszkréciójára, megbíznak a szállítókban, a finanszírozókban stb. Fontos a nagy család, az unokatestvérek, a klán összetartása, méghozzá úgy, hogy a nőket „kihagyják az üzletből”. A hallgatás, az omertá törvénye mindennél erősebb. Amikor a drogterjesztő hálózat egy darabja, különböző okokból, átalakul dzsihád-terrorista csoporttá, a struktúra változatlan marad: érvényesül a csönd, a hatékonyság, a láthatatlanság, a vak bizalom. Az ember nem árulja el a testvérét, ez ellenkezik a természetével.
Pierre Vermeren belga történész, aki szintén a Causeur hasábjain reflektált Driss Ghali cikkeire, megjegyezte: A párizsi és a brüsszeli merényletekről bebizonyosodott, hogy hasonló, öttagú belga-marokkói társaság követte el őket. A hasis, a cannabis kereskedelme maffiaszerű tevékenység. A főnökök szava mindenható, azonban a kis terjesztők, a fogyasztókkal közvetlen kapcsolatban álló dílerek szintjén a főnökök sem tudnak mindenkit ellenőrizni. A fiatalokat, akik a terjesztőlánc szemeit alkotják, befolyásolják a külvárosi prédikátorok, akik rámutatnak arra, hogy az életük üres és értelmetlen, és hogy egyensúlyt kell teremteni a magatartásuk és a hitük között. Szinte észrevétlenül siklanak át a dzsihád szolgálatába, s mindaz, ami a lelkükben szét volt törve, egyszerre összeforr.
Magyar Idők – Pelle János
Ramadan alatt is folytatja Izrael a palesztinok mészárlását →
Megkezdődik a ramadán az iszlám országokban →
A gázai keresztények keresztutat járnak →
