Interjú

2018. 08. 28.

Joseph Tobji: A halál közelsége megtanított minden percnek örülni



A szíriai Aleppo maronita érseke számos barátját, ismerősét eltemette, bomba robbant többször a közvetlen közelében, mégis derű árad belőle. Vagy inkább igazi boldogság. Rombolásról, újjáépítésről és örömtelen európaiakról is nyilatkozott a SZEMléleknek.

– A média gyakran csak a szíriai valóság egy-egy szeletét mutatja be, felnagyítva bizonyos részleteket. Ön, mint aki ott él a helyszínen, miként mutatná be a teljes képet?

– Bár sokan azt gondolják, hogy Szíriában polgárháború zajlik, valójában egyfajta világháborúról beszélhetünk. Ferenc pápa is találóan fogalmaz, amikor III. Világháborúról beszél. Ez a háború kisebb elemekből tevődik össze. Számos harcoló fél van jelen egyszerre: oroszok, irániak, amerikaiak, törökök, izraeliek, angolok, franciák seregei… Sok harcos igazából terrorista, hiszen az ártatlan civileket is megtámadják, s ezek az agresszorok számos külföldi nemzetet képviselnek. A szíriai emberek nem akarták ezt a háborút, belefáradtak abba, ami ott zajlik, s úgy érzik, olyan csata zajlik a területükön, ami más államok közötti konfliktusból adódik, mégis az ő hazájukat teszi tönkre. Ennek a háborúskodásnak rengeteg következménye van, kezdve a halállal, az elhunytak sokaságával, aztán ott vannak az árvák, a szegények, a betegek, a súlyos sérültek – mindez egyszerre jelen van Szíriában, mindet a háború eredményezi. Amikor szegénységről beszélünk, tudnunk kell, hogy jelenleg a szíriai emberek 80 százaléka a létminimum alatt él. De a halálnak is számos arca van: ott élnek közöttünk anyák, akik eltemették fiaikat, látjuk az özvegyek meggyötört arcát. Különösen fájdalmas mindezt egy családközpontú társadalomban megélni. Ha a meggyilkolt, elesett emberekhez hozzászámoljuk az elmenekülőket, akkor egyre jobban megértjük, hogyan bomlanak szét az addig oly szoros családi kötelékek, óriási drámájaként a háborúskodásnak – a társadalomromboló hatás felbecsülhetetlen. Tegyük hozzá, hogy ezek a folyamatok immár 8 éve zajlanak, vagyis egy iskolásnyi generáció nőtt fel tanulás, alapfokú képzés nélkül. A szíriai kamaszok többsége írástudatlan. Képzeljük el, mekkora hatása van ennek egy ország társadalmára!

– Úgy tudom, az elmúlt években olyan alapvető feltételekből is hiányt szenvedtek a szíriai lakosok, mint ivóvíz, elektromos áram. Mi a helyzet 2018 nyarán Aleppoban?

– A városban immár nincsenek terroristák, s megszűnt a kettéosztottság a település keleti és nyugati része között. A külvárosokban, vidéken továbbra is jelen vannak az ártatlanokat is gyilkoló harcosok, továbbra is félelemben tartják a lakosságot. Ami az életfeltételeket illeti, jelenleg naponta 8-10 órányi időszakban áll rendelkezésre elektromos áram, de mi ennek is nagyon örülünk ahhoz képest, ahogyan korábban éltünk. Minden percnek megtanultunk örülni. A vízellátás is általánosságban kezd helyreállni, de egyes városrészek annyira romosak, hogy teljesen elpusztult a szükséges infrastruktúra. Van, ahová kannák hordva jut el az ivóvíz. Emiatt érthetően nem túl motiváltak a korábbi lakosok a visszatérést illetően. Hiába nem zajlik már csata Aleppo területén, az embereknek nincs pénzük újjáépíteni a lakásaikat. E téren is nagy feladat hárul az egyházi szervezetekre, amelyek albérleteket, lakásokat bérelnek a visszatérő családoknak.

– Két kérdés merül fel bennem, amelyek összefüggnek egymással. Ön ott él, eddig is ott élt ebben a világháborús környezetben. Milyen érzések vannak a szívében, miközben halál, vérengzés, tragédiák áradata veszi körül folyamatosan, saját élete is veszélyben van, s miként lehet felfedezni Isten szándékát, üzenetét ebben a fájdalmas közegben?

– Jó kérdések! Amikor elkezdődött a háború, mindannyiunk szíve tele volt félelemmel – halálfélelemmel. Ez nem csupán elméleti aggodalom volt, hanem mindennapos tapasztalat, ahogy a közvetlen közelünkben, akár 5 méterre, a szomszéd házba becsapódott egy bomba, megölve a barátainkat, ismerőseinket. Mennyi-mennyi barátomat, kedves ismerősömet temettem el saját magam! Természetesen bennem is ott volt az érzés, hogy előbb vagy utóbb én kerülök sorra. Az emberek többsége otthon maradt, s egy sajátos hálózat épült ki a lakosok között. Főként telefonon kommunikálva segítették egymást, hogy melyik utcát, útvonalat érdemes elkerülni, melyik körzetben vált hirtelen veszélyessé a helyzet. Egy idő után világossá vált mindannyiunk számára, hogy szinte mindegy, otthon maradunk-e, vagy kimegyünk az utcára – ugyanannyi esélyünk van meghalni. Odabent, mélyen kialakult egy érzés az emberekben, hogy amíg élsz, addig az a dolgod, hogy élj. Előbb vagy utóbb meg fogsz halni, de itt és most folytatnod kell az életedet. Személyesen úgy tekintek erre a helyzetre, ahogy erről az egyház képviseletében a templomban is prédikálok: a halál nem a totális vég, a legszörnyűbb dolog a világon. Ez egy ösvény, amin át kell haladnunk, hiszünk benne, hogy az örök élet sokkal jobb a földi életünknél. Ha erre fókuszálok, belső békét tudok kialakítani magamban, függetlenül attól a drámai helyzettől, amely körbevesz. A háború egyben rákényszerített, hogy megvizsgáljam saját hitéletemet, s még jobban törekedjek az életszentségre. Így tehát, amennyiben a személyes életemre tekintek, ez a háború gyümölcsöket termett számomra – azt hiszem, egyfajta megtérés zajlott le bennem. Talán furán hangzik, hogy egy püspök megtér, de szerintem ez történt bennem, velem az elmúlt években. A második kérdés kapcsán azt tapasztalom, ezt hirdetem a híveknek is:

Isten még a legkuszább vonalakon is képes egyenesen írni. Ténylegesen felfedeztem, naponta átélem, hogy minden mulandó körülöttünk. Minden dolog el fog pusztulni. Egyedül Isten az elpusztíthatatlan valóság, ő örökké megmarad. Ilyen szemmel nézve teljesen mindegy, hogy csupán kenyér jut neked eledelül, vagy sokfogásos lakomán veszel részt.

Sok emberi sorsot megismerve úgy látom, két fő típusba sorolhatók az emberek. Vannak, akik elfordulnak most az egyháztól, hiszen ha Isten irgalmas, gondoskodó, miként engedheti meg ezt a sok halált, szenvedést, fájdalmat, miért nem hallgatja meg a sok kiáltást – nem akarnak egy ilyen Istenben hinni. Azt gondolom, ők vannak többségben. A másik, szűkebb körbe azok tartoznak, akik megértették, hogy Isten nem az erejével akarja megmenteni a világot, hanem a szeretetével. Ugyanez történt Jézus esetében. Nem azt kérte Isten a Fiától, hogy varázsolja jóvá az emberiséget, hanem hagyta, hogy megöljék. Ez az igazi, mindannyiunkat megváltó szeretet.

– Magyarországon, ahogy bizonnyal más országokban is sokakban felmerül a kérdés: miért nem maradnak otthon ezek a menekültek, miért akarnak máshol, messze a hazájuktól új életet kezdeni? Bennem az ellenkezője merül fel az előbbiek hallatán: miért maradnak Szíriában, akik még mindig ott vannak, Ön például miért nem menekült el a bombák elől?

– Három indokot tudok mondani. Az első a pénz. Azok tudtak elmenekülni, akik meg tudták fizetni az embercsempészeket, a menekülés költségeit. Azt hiszem, azok a legszomorúbb emberek Szíriában, akik anyagi okok miatt maradtak otthon. A szívük külföldön van, a testük azonban benne maradt a nyomorúságos környezetben. A második csoportba azok tartoznak, akik félnek a háború kihívásai után egy újabb kiszámíthatatlan kalandba belevágni. Jellemzően az 50 év felettiekre igaz ez, akik felépítettek egy életet, s nem akarnak mindent kockára tenni egy bizonytalan utazás, ismeretlen helyen való újrakezdés miatt. És ott vannak azok, a harmadik kör tagjai, akiknek meggyőződésük, hogy ez az ő földjük, atyáik földje. Maradniuk kell, ide tartoznak, rajtuk múlik a folytatás, a jövő. Ide kötik őket a hagyományok, a szokások, a kulturális sajátosságok, s nem vágynak gyökeres változásokra, idegen elemekre az életükben. Hozzá kell még egy tényezőt tennem: vannak, akik keresztényi elhivatottságból maradnak Szíriában, egyfajta misszionáriusként, hogy tanúságot tegyenek a hitükről, hogy a keresztény élet ne vesszen el a társadalomból. Igazi misszió ez, valódi mártírokról beszélhetünk.

Joseph Tobji maronita érsek június végén munkareggelin vett részt az Európai Parlamentben.

– Maradva az európai nézőpontnál, sokan úgy vélekednek, hogy a muszlim emberek veszélyesek, potenciális terroristákként láttatják sokukat egyes médiumok. Ezzel szemben Szíriában, így Aleppoban is hosszú ideig békésen éltek egymás szomszédságában, ugyanazon társadalom tagjaiként keresztény és muszlim vallású emberek egyaránt. Mit javasol szíriai keresztény vezetőként, hogyan tekintsünk muszlim felebarátainkra?

– A keresztények és muszlimok jelenlegi együttélése, párbeszéde, kapcsolata Szíriában egy 1400 éves folyamat eredménye, amelyben végig jelent volt, ma is jelen van a fejlődés. Amikor ezek a muszlim emberek Európába érkeznek, hiányzik ez az együttélési hagyomány, az európaiak gettókba kényszerítik őket. Így elszeparálódnak a helyi társadalomtól, ami elősegíti a fanatizálódást. Meg akarják védeni saját identitásukat a nyugati kultúra befolyástól, amely az ő szempontjukból küzdelmet jelent. Ebből sok feszültség származik. Ha tehát megoldást keresünk erre a helyzetre, mielőbb fel kell számolnunk ezeket a gettókat. Azonnali és teljes kulturális integrációra van szükség, ha nem akarunk fanatizmust és feszültséget Európában. Nem kérdés, hogy az integráció kihívásokkal jár, rengeteg probléma felmerül – ez természetes velejárója az együttélésnek.

Visszatérésre buzdítani, ebben segíteni az elmenekült embereket – ez bizony nehéz feladat, különösen azok esetében, akik már új életet kezdtek egy másik országban. Ismerek egy orvost, aki gyerekként cserkészkedett a plébániánkon. Évek óta Németországban él, nemrég meglátogatta a szüleit Aleppoban, s ekkor úgy fogalmazott: képtelenség két hétnél tovább maradni ebben a városban, mert itt egyszerűen nem lehet élni. Hiába rengeteg élmény köti oda, hiába aludt cserkészként a puszta földön, feltalálta annak idején magát elektromos áram és víz nélkül is…

 

– Megfordítva a nézőpontot: hogyan tudjuk mi, európai emberek segíteni azokat, akik otthon maradtak, vagy haza szeretnének térni Szíriába?

– Nagy szükség van arra, hogy a Szíriában maradt embereknek segítséget nyújtson a világ. Újjá kell építeni a lakásokat, munkahelyeket, a nevelési, egészségügyi intézményeket. Ez a munka már most is zajlik. Azt mondhatom, hogy amint számos nemzet tagjai részt vettek a háborúskodásban, az újjáépítésbe is sok ország bekapcsolódott. Az egyház megtesz mindent, s nagyon sokat tettünk is, számos feladatot csak egyházi szervezetek látnak el. De mi nem csupán karitatív szervezet vagyunk, főképp nem vagyunk állami szerv, ami megnehezíti egyes esetekben a segítségnyújtást. A szíriai egyház nem is képes megszervezni az összes segítségnyújtási folyamatot, ezért nagy támogatást jelent az olyan szervezetek közreműködése, mint az Aid to the Church in Need. Rajtuk keresztül akár magyarok is segíthetnek a szíriai embereknek.

– Vajon mi lehet Isten üzenete ezzel a háborúval és annak következményeivel Európa számára, mit akarhat tanítani nekünk?

– Keresztényként meggyőződésem, püspökként különösen, hogy ez az üzenet: forduljunk vissza Istenhez. Ő a garancia a békére, s nem csupán emberi értékeket biztosít számunkra, hanem valódi boldogságot is. Több alkalommal jártam Európában, s úgy vettem észre, az itt élő emberek arcán nehéz örömet felfedezni. Pedig megvan mindenük, amire csak vágynak. Az fogalmazódik meg ennek kapcsán bennem, hogy az igazi boldogság szoros összeköttetésben van az életszentséggel – egyik sem létezhet a másik nélkül. Isten az, aki szentté és boldoggá képes tenni bennünket. Aki boldog szeretne lenni, annak egységben kell lennie Istennel.

Forrás és képek: szemlelek.blog.hu

 

, , , ,




<


Back to Top ↑

WP Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com