2015. 12. 23.
Rijád és a Koalíciók – Harc a terrorral vagy ellene?
2015. 12. 23.
Ez év december 14-én napvilágot látott a hír, Szaúd-Arábia Iszlám Koalíciót hoz létre a terror ellen. A hír az egész világot sokkszerűen érte, méghozzá annyira, hogy a “hivatalos” hírgyártás mindeddig bénultan nézi, nem is igazán tudja, mit szóljon hozzá. A világ egy része megünnepelné, hogy íme, itt a bizonyíték, milyen elkötelezett is Rijád a béke mellett, míg a másik része azért nem tudja mit is mondjon, mert egy szürreális komédiának éli meg.
A zavart pedig a nap-nap után felbukkanó sokkoló hírek még csak növelik. Mert hát, mint kiderül, ennek a beharangozott 34 tagú koalíciónak sok tagja nemcsak részvételét tagadja, hanem még azt is, hogy valaha ilyesmiről tárgyaltak volna. Mi több, számon kérték Rijádon, hogy hogyan kerülhetett nevük e listára, és egyáltalán mi is ez a koalíció, amiről szó van. Ezen a ponton gyanút foghatnánk, hogy egy rossz diplomáciai manőver, vagy valamilyen egyeztetési hiba állhat a háttérben, s legyen bármily nemes is a cél, a szaúdi vezetés kínosan elügyetlenkedett valamit. Aki pedig ismeri a Közel-Keletet, legyinthet egyet lesajnálóan: Arabok! Ezek semmit nem tudnak megszervezni!
Ám itt sokkal többről van szó, s ez a “baki” bizony jóval túlmutat önmagán. Amikor szűk egy éve, 2015 januárjában meghalt az előző szaúdi király, ‘Abd Allah és az új, Salmān elfoglalta trónját azt jósoltam, hogy a sivatagi királyság egy korszakváltás előtt áll, s bár Salmān sokat már nem fog tudni hozzátenni az eseményekhez, mégis nagy könyökölés fog kezdődni a királyi családon belül, megalapozandó a váltást. De mi is történt azóta, s mit is jelentenek ezek az új hírek, utalva itt nemcsak erre a koalícióra, de a nemrég tartott választásokra, és a gazdaság recsegő állapotáról szóló hírekre is? Hová is tart Szaúd-Arábia és mi végre ez a végtelen kapkodás?
Egyre több olyan lépése volt ugyanis az eltelt egy évben Rijádnak, amitől a szakértők csak csóválják fejüket, és nem igen tudják, mit szóljanak hozzá. Ez, ismerve a szakértők széles-szűk táborának végtelen beszűkültségét az angol nyelvű sajtóra és szakbulvárra, még érthető is, hiszen ott még nem írták meg, hogyan is kell mindezt látni. Ám e lépések – melyekre egyesével is igyekszem kitérni – mind egyetlen belső örvény eredményei. Salmān trónra léptével az államot alapító ‘Abd al-‘Azīz király utolsó előtti fia lett király, aki még életben van. Neki már csak egyetlen életben lévő és a hatalomból el nem távolított öccse van, Muqrin, aki Salmān trónra léptével automatikusan koronaherceg, vagyis a hatalom várományosa lett. Korábbi jóslatom szerint az ő uralma hozta volna el a belső harcok idejét, ám mint kiderült, a hatalom berkeiben nem kívántak addig várni. A harc máris megindult és ebben valószínűleg nem az új királynak van döntő szerepe – aki már olyan rossz egészségben van, hogy nem is igen tudja, mi zajlik körülötte – hanem a királyi családon belüli klánjának, ami érzi, milyen veszélyes vizeken is hajózik a királyság. A harc első nagy – s máig egyetlen látható, ám nagy port nem kavart – lépése 2015 április 29-én történt, amikor a király leváltotta a koronaherceget, helyébe pedig utódát – saját unokaöccsét – Muḥammad ibn Nāyif-ot helyezte. A koronaherceg helyettesének pedig saját fiát, a január óta védelmi miniszteri posztot ellátó, igen fiatal és tapasztalatlan Muḥammad ibn Salmānt. A gyorsan rábízott védelmi miniszteri poszt pedig presztízsét volt hivatva emelni, ám ez is inkább csak ártott neki, semmint használt volna. Ez praktikusan azt jelentette, hogy a családon belül saját klánjának, az úgynevezett Sudayrī-klánnak biztosította az öröklést. Minthogy az államalapítás óta az öröklés nem volt szabályozott és gyakoriak voltak a belső viszályok, hamar megszületett a trónörökös intézménye, hogy tudható legyen, a király után ki lesz a következő. ‘Abd Allah (2005-2015) alatt pedig megszületett a trónörökös örököse cím is, hogy a tovább kijelölt örökösödési lánc nagyobb stabilitást adjon. Ám mindezidáig az állam születésétől fogva az alapító fiai követték egymást a trónon. Mára azonban ezek már szinte mind meghaltak, ezért érik, hogy a következő uralkodóváltás már nemcsak új királyt, de új generációt is hoz. Erre az újkorra pedig be kell rendezkedni. Ezért is nyúlt bele a Sudayrī-klán Salmān útján – hiszen igen kétséges, hogy itt egyéni döntésről beszélhetünk-e – az öröklés mára jól kijelölt rendjébe. De nemcsak ezen a két ponton történt változás. Ugyanazon a napon leváltották a Sa‘ūd ibn Faysal külügyminisztert is, aki a világrekordot tartotta, mint legtovább egyhuzamban e posztot betöltő miniszter, hiszen 1975 óta állt a külügy élén. Bár nem volt a legjobb reputációja, tapasztalt és igen kiterjedt kapcsolati hálóval bíró személy volt. Helyébe ‘Adil ibn Aḥmad al-Ğubayr, egy negyvenhárom éves személy került, akinek egyetlen korábbi külügyi tapasztalata, hogy 2007-től Rijád nagykövete volt Washingtonban. Személyében a külügyek élére egy nyugaton tanult és a nyugati érdekeket képviselő, ám teljességgel tapasztalatlan és királyi családon belül is súlytalan személy került. Bár ’87 óta dolgozik a külügyben, ám egészen 2007-ig csakis a washingtoni nagykövetségen, az elhíresült Bandar ibn Sulṭān keze alatt.
Az új gárda első bemutatkozása Jemen volt, mely könnyű sikert ígért, ám valójában az alkalmatlanságnak és a kényszerpályán való vergődésnek egyre inkább szimbólumává válik. Hosszú lenne ugyan kifejteni, hogyan is alakult az “Arab Tavasznak” csúfolt átmenet Jemenben, ám annyi itt elég hozzá, hogy az addig már évtizedek óta regnáló ‘Alī ‘Abd Allah Sāliḥ-ot nagyban a GCC[1] segített leváltani 2011-ben, és ez a szervezet is vezényelte az átmenetet. Ennek keretében a jemeni elnök lemondott és a névleges vezetést a Rijád által patronált alelnöknek adta át. Anélkül azonban, hogy mind a hadsereg, mind a korábbi bizalmasok támogatását bírta volna. Sok egyéb mellett ennek lett eredménye, hogy az ország északi részén a síi Hūtī mozgalom újrakezdte harcát a kormányzat és az al-Qā‘ida ellen, minek eredményeként az ország javát és végül a fővárost is ellenőrzésük alá tudták vonni. Amikor ez megtörtént, az új jemeni elnök, al-Hādī elhagyta az országot és szaúdi segítséget kért, hogy újra elfoglalhassa az elnöki széket. Ez remek alkalmat adott az új szaúdi vezetésnek, hogy megmutassa képességeit, és egyben Muḥammad ibn Salmān is bemutatkozhatott, mint védelmi miniszter. Március 26-án megindult a szaúdi hadművelet, melynek célja az általuk támogatott jemeni elnök visszajuttatása volt a hatalomba. Ehhez komoly légierőt fel is vonultattak, ám a szaúdi hadsereg legnagyobb hiányossága – igazi gyengeségének forrása – nem az eszközhiány, hanem a silány morál és a katonai szakértelem erős hiánya. Ezt pedig Rijád egy széles koalíció létrehozásával próbálta ellensúlyozni, mely egyben politikai hasznot is jelentett volna, hiszen így a muszlim világ vezető hatalmaként tűnhetett fel. Egyben ezen az úton olyan katonai erőkhöz jutott volna, akik képesek is ezt a háborút megvívni. Az első keserű katonai veszteségek meghozták a diplomáciai pofonokat is, a koalícióban ugyanis az öböl államain kívül – amiből Omán ismét távol tartotta magát – kevés valódi katonai erővel bíró tag volt a kezdetektől. Egyiptom, Törökország, Szudán, Pakisztán és Marokkó. Pakisztán egy viharos parlamenti vita után hamar kihátrált, Törökország eleve csak jelképes gesztusokat tett. Egyiptom sem volt hajlandó a flottájánál többet mozgósítani, mára pedig Marokkó is kihátrált. A széles koalícióban tehát Szaúd-Arábia gyakorlatilag egyedül maradt, s bár az eredeti hadjárat április 21-én véget ért, a következő napon, más néven folytatódott. Bár óriási bombázásokkal sújtják Jement, érzékeny veszteségeket szenvednek, hatalmas anyagi terhet jelent nekik, és egyre gyakrabban törnek be jemeni alakulatok szaúdi területekre. Mindez pedig mindenfajta látható politikai haszon nélkül.
Felmerül a kérdés, hogy miért vérezteti ki magát Rijád egy teljesen céltalan háborúban, amiben a maximális haszon, amit elérhet, hogy az ország élére visszaültet egy csatlóst? Méghozzá egy olyan ország élére, melytől gazdasági előnyt nem várhat. A magyarázat egyik fele, hogy nem tudta Rijád elviselni, hogy a szomszédságában egy síi vezette formáció vegye át a hatalmat, esetleges iráni támogatással. A másik magyarázat, hogy Rijád anyagi erején túl meg akarta mutatni a térségben, hogy felhalmozott hatalmas katonai arzenálját használni is tudja. Mára láthatjuk, nem tudja. De épp ennyire fontos, hogy akkor, amikor a nyugat megegyezése Iránnal a küszöbön volt, meg kellett mutatnia, hogy még mindig a legfontosabb hatalmi központ, ami képes mozgatni a térség diplomáciai szálait a maga érdekében. Ez az eredmény is nyilvánvaló. Nem tudja. A koalíció sokkal inkább egy fügefalevél, mely kínosan kevéssé takarja el a szaúdi agresszió tényét. Legalább ennyire fontos lett volna, hogy az ifjú védelmi miniszter, a király fia, erős vezetőnek mutathassa meg magát, aki képes lesz egy nap az országot is irányítani. Mára teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a célok mind vereséget szenvedtek, szabadulni azonban Rijád nem tud, mert nem tud elérni egy olyan rendezést, mely önbecsülésének legalább morzsáit megőrizné. Marad tehát a teljesen céltalan bombázás, a felkarolt jemeni elnök csapatainak támogatása az ország déli részén, és a remény, hogy a tárgyalások a jemeni felek között olyan eredményt hoznak, melyet Rijád el tud fogadni. Az igazi szégyen azonban, hogy ezeket a tárgyalásokat – hasonlóan az iráni atomtárgyaláshoz, ahol az elakadt gépezetet Maszkat hozta mozgásba – Omán egyengeti, méghozzá szaúdiaktól teljesen függetlenül.
A kínos szaúdi szerencsétlenkedés közepette, mely mind a mai napig a nemzetközi közösség bűnös hallgatása közepette jemeni életek ezreit követeli, Rijád újabb diplomáciai manőverbe kezdett. Május közepén az amerikai Camp Davidben új tárgyalások kezdődtek a GCC tagállamai és az Egyesült Államok között. Az arab vezetők közül csak két államfő, a katari és a kuvaiti emír vett részt, melyből sokan a tárgyalások súlytalanságára, esetleges amerikai kényszerre következtettek, ám a kép némi árnyalásra szorul. Bahreint – ami 2011 óta gyakorlatilag szaúdi megszállás alatt áll – valóban nem a király, hanem nagybátyja, a miniszterelnök képviselte. A szigetországban megindult felkelés azonban pont az ő leváltását akarta elérni, s ma ő képviseli legmarkánsabban a szaúdi érdekeket. Ez esetben tehát az ország valódi vezetője volt jelen. Az Emirátusok a trónörököst, Omán pedig a miniszterelnök-helyettest küldte el, vagyis ez a két ország fejezte csak ki ellenérzését, ami köszönhető annak, hogy roppant elégedetlenek a szaúdi regionális politika jelenlegi irányával. Ez sem volt tehát meglepetés. Ami azonban elsőre furcsán hatott, és amiből a szakértők a szaúdi-amerikai kapcsolatok megromlására következtettek az az, hogy a szaúdi delegációt nem a király, hanem a trónörökös és örököse képviselte. A valóság távolabb ettől nem is lehetne, hiszen a szaúdi delegációt a gyakorlatban Muḥammad ibn Salmān vezette, akinek ez lett volna nagypolitikai bemutatkozása. Bár kevés dolog vált nyilvánossá a tárgyalásokból, annyi tudható, hogy ezzel a GCC tagállamai még mélyebben kötelezték el magukat az amerikai szövetség mellett. Az, hogy erre a találkozóra pont Camp Davidben került sor – erős szaúdi sürgetésre – ahol kifejezetten szaúdi kérés volt a kapcsolatok erősítése, azt a megalázó képet kölcsönözte az arab világ számára, hogy Rijád hatalmas sebességgel próbált Washington szárnyai alá bújni. Az pedig, hogy pont a leendő új vezető, az új szaúdi erős ember vezette ezt az önkéntesen megalázkodó delegációt, jól mutatja a szaúdi külpolitika régi-új irányvonalát. Régi, hiszen az állam születésétől fogva mélyen elkötelezett az amerikai barátság felé, ám új, hiszen eddig ez a barátság az amerikaiak igénye volt, ami alatt Rijád meghajolt. Most azonban már kifejezetten Rijád az, aki saját túlélése érdekében keresi az amerikaiak barátságát, s ez immár Washington számára kellemetlen. Ennek csak az egyik oka, hogy a jemeni akció miatt Rijád kényszerpályán mozog, és égető szüksége van az amerikai katonai-diplomáciai támogatásra, de ennél fontosabb, hogy az események egyre inkább Irán és Szíria körül kezdenek forogni. Az Iránnal való megegyezés Szaúd-Arábiát értékeli le a regionális politikában, míg a szír válság minden szaúdi próbálkozás ellenére a végéhez közeledik. Az első esetében Rijád kétségbeesetten próbálja bizonygatni Washingtonnak, hogy elkötelezett végrehajtó és egyben jó piac, így továbbra is megpróbálja megőrizni relatív súlyát a térségben. Egyre reménytelenebbül. A második ügyben azonban a legnagyobb fejfájást az okozza, hogy a szír kormányt egyre nyilvánvalóbban nem sikerül bedönteni. Ha pedig a rendezés azt fogja hozni, hogy a szír elnök megőrizheti székét, akkor az utóbbi öt év minden visszássága előbb-utóbb felszínre fog kerülni. Ennek morális súlyát pedig a nyugat nem fogja viselni, hanem azt a végrehajtókra helyezi át. Ez elsősorban Törökországot és Szaúd-Arábiát fogja jelenteni. Törökország esetében – gondoljunk itt a hirtelen nyilvánvalóvá vált olajvásárlásokra a Dā‘iš-tól, mely már évek óta zajlik – ez most már nyilvánvaló, ám az ősztől kezdődően egyre gyakrabban kerül most már Rijád is a nyugati lapok hasábjaira, mégpedig negatív színben.[2] Ez korábban elképzelhetetlen volt, s ne legyünk naivak, sem Szaúd-Arábia nem most lett ilyen, sem a nyugati lapok nem most ébredtek. Az irány nyilvánvaló. Ahogy a Szíria ellen viselt háború és a terror támogatásának minden aljassága lassan felszínre kerül, a gáztámadás hazugságaitól, a Dā‘iš létrehozóinak és pénzelőinek valódi személyeiig, a nyugati diplomácia szét fogja tárni a kezét: “Sosem hittük volna! Szaúd-Arábia és Törökország becsapott minket! Azt hittük, a barátaink, de ők a felelősök!” A valódi felelősök pedig, szokás szerint, az árnyékban maradhatnak. Mindezt pedig nem fedi el az a PR-akció, hogy Szaúd-Arábia is része az amerikaiak vezette terror-ellenes koalíciónak, hiszen annak egyrészt nem vezető hatalma, másrészt annak komolytalansága – különösen az orosz beavatkozás óta – nagyon is nyilvánvaló. Mi több, már GCC tagállamok is nyíltan lázadni kezdenek, érezve a Rijád-Doha-Ankara tengely gyengülését. Ezek az országok ugyan a Szíria elleni hadjárat részesei voltak – Ománt leszámítva – ám Katar kivételével sokkal inkább kényszeredetten, semmint lelkesedésből. Most számukra is itt a lehetőség a felelősség áthárítására.[3]
Mit tehet hát Rijád, hogy kibújjon? Újabb, látványosabb PR akciókba kezdett, hogy javítsa eddig még szinte fel sem tárt, ám borzalmasan támadható képét a nyugati közvéleményben. A szégyen pedig, hogy ezek az akciók még egy szintig működnek is. Az első ilyen trükk az évek óta halogatott önkormányzati választások megtartása december 12-én. Láthatóan Rijádnak még van varázsa – és rengeteg pénze – hogy a nyugati sajtóra hasson, hiszen ezek a lapok igen szépen megdicsérték a sivatagi országot a választásokért, s szinte a női jogok harcának hősévé avatták, amiért 9 nő is – egyikük egyenesen Mekkában – mandátumhoz jutott. Mi ez, ha nem képmutatás? Egy ország, mely öt éve támogat fegyveres csoportokat a térségben, az egyik legszélsőségesebb vallási fanatizmus fő terjesztője, mely immár százezrek haláláért felel, s aki folyamatosan a demokrácia védelméről beszél, immár nőknek is mandátumot juttat. 2015-öt írunk! Ha ezt az eredményt Albánia mutatná fel, csak legyintenénk, hogy íme, az elmaradottság. Ám itt most nem maradt el a dicséret. Csak a kifejtés maradt el bűnösen, hogy a valóságban ez az ország történetének legelső választása, s e frissen választott önkormányzatok semmilyen valódi politikai hatalommal nem fognak bírni. Mit is ünneplünk?
Ez azonban csak felületi púder, a térségbeli gondokra rijádi barátaink új tréfát eszeltek ki. December 14-én nagy büszkeséggel hirdették ki, hogy szaúdi vezetéssel új koalíció született, Iszlám Koalíció a Terror ellen. Vagyis az a kormányzat, mely az al-Qā‘ida ’80-as évekbeli megszületésétől napjainkig a legmélyebben érintett a szélsőséges – és messze nemcsak a terrorista – szervezetek pénzelésében, egyszerre élére áll az ezek elleni küzdelemnek. Mindez Párizs után jól is hangzik a nyugati polgárok füleinek, ám a dolog realitását nézve – ismét erősen utálva Jemenre – ez egy keserű vicc. A tragikomédia azonban nem állt meg ezen a ponton. A bejelentés 34 országról beszélt, melynek tagjai a GCC tagállamokon túl – természetesen Omán távolmaradásával – Törökország, Jemen, Malajzia, Pakisztán, Banglades, Algéria kivételével Észak-Afrika arab országai, egy tucat afrikai ország, és Indonézia. Nézzük hát! Ez azt jelenti, hogy a terror által legsúlyosabban érintett országok a térségben, mint Szíria, Irak, vagy Afganisztán, nem kerültek be a kalapba. A tagok közt ott van a valódi kormánnyal nem is rendelkező Líbia, vagy az a Jemen, ami ellen a valóságban a koalíció vezetője éppen hadat visel, a többséget pedig olyan afrikai országok jelentik, akik igen kétséges, hogy valós segítséget tudnának adni. Törökország, vagy Egyiptom – ismerve a regionális politikai és gazdasági érdekeket – nem is meglepő, ahogy Irán távolmaradása sem. Ám a bejelentést követő napon a szövetség egyetlen atomhatalma, az óriási hadsereggel és terror-ellenes tapasztalattal bíró Pakisztán kikérte magának, hogy neve felkerült erre a listára. Iszlámábád nemcsak a megegyezés tényét, de még a tárgyalásokat is tagadta, s ezt Rijád kénytelen is volt elismerni. Majd robbant a következő bomba, Indonézia, a világ legnépesebb muszlim országa is tagadta részvételét.[4] Óriási diplomáciai fiaskó. Miről is szól ez az egész? Érezve a szelet, Szaúd-Arábia megpróbált egy gyönyörű diplomáciai manőverrel elébe vágni annak, aminek porát hamarosan elverik rajta. Ám az, hogy erre többségében csak súlytalan afrikai országokat, a súlyos gazdasági-politikai problémáktól szenvedő Egyiptomot, és a hasonló cipőben járó Törökországot sikerült megszerezni, nem Szaúd-Arábia elkötelezettségét, vagy diplomáciai erejét, sokkal inkább pénzét dicséri. Az azonban, hogy a valódi katonai képességekkel bíró tagok közül melyik fog egyetlen katonát is rábízni szaúdi tisztekre, Jemen után igen kétséges, pláne világos célok nélkül. Ám, ha a mosolygást egy pillanatra félretesszük, el lehet képzeli terror-ellenes küzdelmet a térségben az elsődlegesen érintett Szíria, Irak, vagy Afganisztán együttműködése nélkül? Vagy ezekre kényszerítené rá magát a koalíció? Jemen után? Benne az amúgy is hiteltelenné vált Törökországgal? Mi ez, ha nem keserű vicc? Az pedig, hogy ezt a koalíciót az amerikai vezetés máris dicséri, mindennél többet mond arról, hogy ki is irányít kit. Végtére is, hányadik koalíció is ez most?
Az ötlet tehát nem volt rossz, de a kivitelezés jól mutatja az új rijádi vezetés alkalmatlanságát. Egyben pedig a kapkodást, ami most Szaúd-Arábiában zajlik. Egyrészt a fiatalok közt most láthatóan kitört a rivalizálás, amiben a király megpróbálja még saját klónjait felépíteni, ám azok csak saját alkalmatlanságukról adnak igazolást Jementől és az első műkoalíciótól, a pakisztáni fiaskóig. Kapkodva próbálják elkerülni várható sorsukat, melyet már az iráni és a szíriai események világosan jeleznek, s reménytelenül kapaszkodnak amerikai patrónusaikba, gyorsan fogyó pénzükbe, illetve próbálnak a nyugati közvélemény szemében jó pontokat szerezni. S hogy Szíriának valóban ekkora jelentősége lenne? Önmagában talán nem, de ha egyszer a Dā‘iš ügye véget ér, nemcsak a Szíriában elkövetett aljasságok és azok európai implikációi fognak kiderülni, de az irakiak is. Ezeknek pedig, ha felelőst kell találni, akkor az nem az USA lesz. Szaúd-Arábia ideje és szerepe lejárt. Mert, még ha a nyugati államok gazdasági érdekeiket Irak felprédálása útján valósítják is majd meg, ebben Rijád legfeljebb már csak végrehajtó elem lehet, irányító sohasem. Az a régi barátság pedig, ami Washingtonhoz fűzi, mindörökre megváltozott. Immár nem Rijád a fontos, akinek el kell nyerni kegyét, még ha terhes is ez a barátság, hanem épp fordítva. Minél szélesebb koalíciókat hoz pedig létre, annál nyíltabban hátrálnak ki mellőle az eddig általa irányított tömb, a GCC tagjai, és egyre inkább hitelét vesztett országgá válik. Ha pedig ma-holnap Salmān meghal, ebben az örvényben, ezeknek az új vezetőknek kell majd irányítani a királyságot, nem is beszélve térségbeli ambícióikról. Sosem volt fontosabb a nyugati jóindulat.
Bár várhatóan szakértőink széles-szűk köre hamarosan megírja – amint elolvasta a nyugati lapokat – hogy milyen korszakalkotó is ez az új koalíció, az eredmény máris látható. Nemcsak ez a koalíció, hanem ez az ország jelenkori léte, és még inkább a nyugat bűnös pátyolgatása is mind egyetlen keserű vicc.
Orientalista.hu – Sógor Dániel
[1] Gulf Cooperation Council – Öböl Együttműködés Tanácsa. Hivatalosan: Az Arab-öböl Államainak Tanácsa. 1981-ben alapított gazdasági-katonai szövetség, tagjai: Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrein, Katar, Egyesült Arab Emirátusok és Omán.
[2] http://www.independent.co.uk/voices/the-evil-empire-of-saudi-arabia-is-the-west-s-real-enemy-a6669531.html
[3] https://www.almayadeen.net/news/palestine-,_riHGmGxUObRaVhAJeQcg/وزير-الخارجية-الإماراتي–إسقاط-تركيا-للمقاتلة-الروسية-عمل-ال
[4] http://www.reuters.com/article/us-saudi-security-idUSKBN0TZ1H520151216