Cadmus fordítás Cadmus
  • Húszik válaszcsapásai a Vörös-tengeren

  • Szíriai konfliktus

  • Palesztin – izraeli konfliktus

  • Legolvasottabb híreink

    • No results available
  • Keresztényüldözés a Közel-Keleten

  • Afganisztáni háború

  • Tajvani konfliktus

  • Örmény-azeri konfliktus

  • Időjárás

Lapszemle

2016. 02. 23.

„Vigyázott ránk az Isten”

2016. 02. 23.

A család nem sokkal a szíriai háború kitörése előtt Budapestről költözött Aleppóba. Amikor az ostromló csapatok körbefogták a várost, csapdába kerültek. Három éven át tanulták, hogyan éljék túl az utcáról utcára megvívott harcokat, majd életük kockáztatásával átszöktek az iszlám egységek által ellenőrzött zónán. Az édesapa szír, az édesanya magyar, három gyermekük ugyancsak magyar. Visszatérésük után egy vidéki kisvárosban próbálják újrakezdeni kettétört életüket, a Szíriában töltött idő emlékei azonban egyre kísérik őket.

(Dave története) Szíriában, Damaszkuszban születtem, végzettségem szerint jogász vagyok, de mindig is a nemzetközi kereskedés érdekelt. A kilencvenes évek elején jöttem Budapestre, a józsefvárosi piacon volt cégem, szíriai textilárut hoztam Európába. Két évig jól ment az üzlet, azután megjelentek a kínaiak, és letörték az árakat. Öt év után a Bosnyák téren dolgoztam, egy gíroszbüfében. A tulajdonos azért vett fel, mert arab vagyok. Azt mondta, szívesebben megveszik a gíroszt, ha látják, hogy arab férfi csinálja. Erika a büfé egyik törzsvendége volt. Megismerkedtünk, egymásra találtunk, összeházasodtunk, gyerekeink születtek. Közben több üzletbe is belevágtam, készítettem fűszeres húst keleti konyháknak, árultam szépséghibás műszaki cikkeket, és volt egy diszkóm is. Sokat kerestem, sokat buktam. 2011 rosszul indult, nem láttam, miből fogunk megélni. Akkor felvetettem: mi lenne, ha hazaköltöznénk Szíriába?

(Erika története) Későn érkezett gyerek voltam, megviselt, amikor a szüleimet elvesztettem. Korábban sok keserűség ért, nem is nagyon akartam elhinni, hogy igazi családom lesz, olyan, amilyet a szeretet tart össze. Minden évben több hónapot Szíriában töltöttünk. Éreztem, hogy Dave családja elfogadott és megszeretett. Engem is, a gyerekeket is.

(Dave) Egyszer szilveszter éjjel apám aleppói lakásában ünnepelt az egész család. Bejött a testvérem, azt mondta: Dave, megbántottuk valamivel a feleséged? Kint sír a konyhában, nem értem, miről beszél. Néma csend lett a szobában. Kimentem, becsuktam az ajtót, átöleltem Erikát: mi van veled? Rám nézett, azt mondta: soha nem gondoltam, hogy ilyen szeretetben is lehet élni. Letöröltem a könnyeit, visszamentem a szobába, mondtam, hogy nem kell aggódni. Épp csak boldog.

(Erika) Szerettem Szíriában lenni. A szemem láttára indult virágzásnak az ország. Amikor először jártam ott, még be volt zárkózva. Ugyanolyan tévét néztek minden házban, ugyanolyan hűtő állt minden konyhában. Katarból vittünk mikrohullámú sütőt apósoméknak – annyi vámot kellett fizetni utána, amennyibe került. Azután meghirdették a gazdasági nyitást. Amikor legközelebb mentünk, mindenhol építkeztek. Négysávos sugárutak épültek, középen pálmasorral, plázák nőttek ki a semmiből, és egymást érték a francia autószalonok, amelyekben francia kereskedők árultak vadonatúj kocsikat. A kenyér átszámítva húsz forint volt, a hús 250, a benzin 25. Aleppóban béreltünk lakást. A gyerekeket a nagyapjuk egész nap arabul tanította, négy hónap után az iskolában azt mondták, járhatnak a kortársaikkal. Minden rendben volt. Dave-nek volt egy terve.

(Dave) Szíriában a gomba drága luxuscikk, mert nem terem meg sehol. A szállodák és az éttermek a kínai konzervgombát veszik. Magyarországon láttam, hogy friss gombát nyirkos pincékben is lehet termeszteni. Azt terveztem, nagy pincét építek, gépekkel beállítom a levegő hőmérsékletét, páratartalmát, és nagy mennyiségben termesztem a legfinomabb gombákat. A rokonságom nagy része Termelinben él, közvetlenül a szír–török határon. Nincs olyan ház a faluban, ahol ne élne unokatestvérem. Ott kezdtem a pincén dolgozni. A gyerekek az ottaniakkal játszottak, sokszor egész nap nem is láttuk őket. De tudtuk, jó helyen vannak. Eltelt a nyár. A faluban furcsa dolgok történtek, azt mondták, éjjelente álarcos férfiak jönnek, azt kiabálják, elfoglalták a települést. Amikor a Bassár el-Aszad elnököt gyalázó feliratok megjelentek, az egyik unokatestvérem azzal hívott fel: jó lenne, ha egy ideig nem mennék oda. Azt mondta, figyelj, Dave, rólad mindenki tudja, hogy európai feleséged van. Éjjelente itt már lövöldöznek. Ha valaki kimegy az utcára, az idegenek körbeveszik, faggatják, iszlám hitű-e. Hívják, menjen velük harcolni. Ha nem megy, agyba-főbe verik. Két nappal később a híradóban láttam, hogy álarcos fegyveresek megállítottak egy buszt az autópályán, és hét nőt magukkal vittek. Egyre több ilyen támadás történt. Autókat, buszokat állítottak meg, embereket raboltak el. Mire a rendőrség kiért, az álarcosoknak nyomuk sem volt. A közlekedés bizonytalanná vált. Az ország kezdett megbénulni.

(Erika) Hallottuk a híreket, de a városban sokáig nyugalom volt. Az egyik este sörért indultunk, beültünk a kocsiba, kifordultunk a főútra. Akkor valami felrobbant, a légnyomás átlökte az autót az út másik oldalára. Az ijedségen kívül semmi bajunk nem esett. A sörről lemondtunk. Hetekkel később a lakásunk közelében robbantottak fel egy autót. A nappaliban ültünk, egyszerre csak kivágódott az összes ablak, a levegő úgy mellbe vágott, hogy fájt, de a következő pillanatban a robbanás visszaszívta a levegőt a lakásból. Utána dörrent. Belereszketett minden, majd kialudtak a fények.

(Dave) A terroristák négy hónap alatt körbefogták a várost. A kivezető utakat lezárták, a közlekedés megszűnt. Szétlőtték az áramelosztókat, felrobbantották a vízvezetékeket. A boltokból fogyni kezdett az áru, csak olyan teherautók jöttek be, amelyeket ők engedtek, és persze alaposan megvámoltak. Minden egyre drágább lett. A mi kerületünket lezárta a szír hadsereg, az embereknek külön igazolványt adtak, aki nem ott lakott, nem engedték be. Egy kis üzletben megpróbáltam zöldséget árulni, az árut egy másik kerületből hordtam át apám kocsijával. Az egyik este az oszlopnak támaszkodva hallom, hogy fütyül mellettem a golyó. Azután egy katona rohant felénk, hogy oltsunk el minden fényt. Petróleumlámpákkal világítottunk, egyiket a másik után fújtam el. Közben megint fütyült a golyó, a falról a lábamnak pattant, de már nem volt ereje. Feküdtünk a pult mögött a sötétben, vártuk, hogy mi lesz. Távolabb magas ház állt, onnan végig be lehetett látni az utcát. A katonák azt figyelték, melyik lakásból tüzelnek. Azután jött egy szír tank, megállt a ház előtt, és kilőtte a lakást. A katonák átfésülték az épületet, amikor végeztek, mondták, hogy három orvlövész volt az ötödik emeleten, de már nincs veszély. Egy hónap múlva újra megjelentek az orvlövészek, kezdődött minden elölről. Megszoktuk, hogy fal mellett megyünk libasorban, a fák takarásában, ha pedig az úttesten kell átmenni, rohanunk, ahogy csak tudunk. A sarkon nagy ponyvát feszítettek ki két ház között, hogy az orvlövészek ne lássák, mikor mennek át az emberek a másik oldalra.

(Erika) Néha visszajött az áram, az emberek egyszerre bekapcsoltak mindent, persze leégett a vezeték. A szomszédok összeadták a pénzt, villanyszerelőt hívtak. Egy idő után már nem szívesen jöttek ki a szerelők, mert amikor felmásztak az oszlopra, az orvlövészek őket vették célba. Néha jött víz a csapokból, néha nem. A műanyag palack óriási kincs lett. A teraszon joghurtosvödrökben tároltuk a vizet, de még az autó tetőcsomagtartóját is teletöltöttük. Ugyanazt a vizet négyszer használtam fel. Először mosakodtunk benne, azután kimostam a ruhát. A koszos vízzel felmostam a követ. A végén a sáros vízzel leöntöttük a vécét. A lakások tele voltak modern konyhagéppel, de áram nélkül semmi nem működött. A legnagyobb értéke egy régi tekerős húsdarálónak volt, amelyet vagy húsz család használt közösen. Amikor kávét akartunk inni, négy gyertya lángja fölött bádogbögrében melegítettük a vizet, hogy felforrjon. Utólag visszagondolva az volt a furcsa, hogy egyszerűen csak éltünk, félelem nélkül, az ostromlott városban. És ez vagy másfél éven át így is maradt.

(Dave) A víz egyre nagyobb kincs lett. Az iskola az utca túloldalán volt, annak az udvarán felállítottak egy óriási tartályt húsz csappal. Ötezer-ötszáz ember kapta onnan a vizet, amelyet mindennap tűzoltóautóval hoztak ki. Egy idő után a tűzoltóautó elkezdett kimaradozni. A fiam beteg lett, kórházba kellett vinni. Az orvos megvizsgálta, azt mondta, itt van az orvosság, vegye be azonnal, de vizet nem tudnak adni hozzá. Nem akartam elhinni: mi az, hogy nem adnak vizet a kórházban!? Széttárta a karját, gyógyszer van, víz nincs. Szerezzünk valahonnan! Eszembe jutott, hogy az egyik rokonom katona, az orosz követséget védő ellenőrző pontnál szolgált. Tudtam, hogy nekik saját kútjuk van, oda persze nem lehet bemenni, de nem volt más választásom. Odamentem, az őrnek mondtam, hogy miért jöttem, kit keresek. Kaptunk vizet. Adtak máskor is, ha nem tudtunk máshonnan szerezni.

(Erika) Míg Aleppóban laktunk, a gyerekek végig jártak iskolába. 2013-ban orvlövész lőtt be az iskola ablakán, eltalált egy kisfiút. Az iskolát átnevezték a fiú után, így lett a neve Mohammed Adib Khayata Iskola. A háború miatt összevonták az osztályokat, 75 gyerek került egy csoportba. Márton fiam egyszer azzal jött haza, hogy mostantól ő ül azon a helyen, ahol az iskola névadóját lelőtték. Azt mondta, ez dicsőség, büszkének kell lenni. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki.

 

(Dave) Apám 250 dollár nyugdíjat kap, ezt a háború alatt is folyósítják. Míg korábban az egész család megélhetésére elég volt, 2013 végére már csak egy-két napra tudtunk bevásárolni. A kormány havonta segélycsomagot osztott, lencsét, rizst és olajat. A mi körzetünkben minden lakásban lencsét és rizst ettek. Ha valamelyik üzletbe ennivaló érkezett, sorba kellett érte állni. Egyszer 12 órát vártunk kenyérre, és elfogyott, mielőtt sorra kerültünk volna. Előfordult, hogy egyetlen fej hagyma és néhány kiszáradt pita volt csak otthon. Erika egy sokszor használt olajban megpirította a hagymát, a gyerekek a pitával kimártogatták a hagymadarabokat, úgy mentek az iskolába. A pénzünk rég elfogyott, már eladtam a laptopot, a kamerát, mindent, amit pénzzé lehetett tenni. A ház mellett volt egy számítógépesjáték-bolt, saját aggregátorról mentek a gépek, helyben lehetett az Xboxszal játszani. Márton ott lógott egész délután, nézte, mások hogyan játszanak.
A főnök néha megkérte, hogy vigyázzon, amíg kiszalad valahová, ha jön valaki, ültesse le. Olyan volt, mintha ott dolgozna. Néha pénzt is kapott érte. Volt, amikor a 12 éves fiam keresetéből tudtunk vásárolni.

(Erika) Éppen kiléptünk a házból, amikor befordult előttünk egy nyitott platós Suzuki. A csomagtartón vérbe fagyott férfi feküdt, kötéllel odakötözve. Próbáltam Boglárka szemét eltakarni, mondtam a gyerekeknek, hogy nem nézünk oda, de persze odanéztek. Viola azt kérdezte: anya, az ott egy holttest? Este megkérdeztem Dave-től, meddig tudjuk megóvni őket a háborútól. A katonák néha szóltak, hogy most nem szabad kimenni az utcára. Azt hallottuk, valahol harci gázt is bevetettek, akkor minden szobába rongyokat és vizet készítettem ki, ha jön a gáz, nedves ruhával el tudjuk takarni az arcunk. A gyerekeknek megmutattuk, melyik sarokba bújjanak, ha az utcában harc lesz, hová nem csapódik be a golyó. Készültünk az indulásra. Öt hátizsákba pakoltam mindent, amit vinni akartunk. A papírokat belehajtogattam a ruhába, ha valaki beletúr a táskába, ne lássa meg őket azonnal. Esténként úgy feküdtünk le, lehet, hogy másnap nekivágunk. De ez nem volt olyan egyszerű. Ha rosszkor, rossz irányban indulunk el, egyenesen a terroristák karjaiba sétálunk. Fél év után még mindig ott voltunk, indulásra készen. Azután a szomszéd házba bomba csapódott, és kirobbantotta az egyik lakás falát. Öt gyerek és az édesanya volt otthon. A gyerekek túlélték. Az asszony darabokra szakadt testrészei beterítették az utcát. Márton barátjának anyukája volt, és ő minden látott. Akkor azt mondtuk, nincs már mire várnunk.

(Dave) Negyven kilométerre voltunk a török határtól, de az út az Iszlám Állam által elfoglalt területen át vezetett. Nem volt nehéz olyan sofőröket találni, akik abból éltek, hogy jó pénzért embereket vittek át a másik oldalra, de amikor szóba került, hogy most egy európai családot kellene szállítani, mindenki visszakozott. Végül egy barátom ajánlott valakit, aki tudott kerülő utat, ahol talán átjutunk az ellenőrzésen. Azt azonban kikötötte, ha kiderül, hogy kik vagyunk, ő nem ismer minket. Ezer eurót kért. A családom összeadta a pénzt.

(Erika) Felöltöztünk, mint a muszlim asszonyok, bekötöttem a lányok fejét is, csak a szemünk látszott ki. Dave már két hónapja nem borotválkozott, és a legrégibb ruháját vette fel az útra. Indulás előtt még utoljára a lelkünkre kötötte, hogy meg ne szólaljunk, bárkit is kérdeznek, csak ő beszélhet. Mindenki más süketnéma. Hajnali ötkor indultunk egy viharvert kisbusszal. Öt idős férfi és mi. A szír hadsereg katonái épp csak ránk néztek, intettek, hogy tovább. Órákig zötykölődtünk mindenféle mellékutakon, amikor megérkeztünk az iszlamisták első ellenőrző pontjához. Három vadonatúj terepjáró állt ott géppuskával, fiatal férfiak csillogó fegyverekkel, frissen vasalt ropogós ruhában. Az egyik odasétált a sofőrhöz, kérte a papírokat. A sofőr odaadott neki hat igazolványt. A katona azt felelte, a férfiak nem érdeklik, csak a nők. Benézett az ablakon, egyenesen a szemembe, és azt mondta: az asszony papírjait akarom látni. Ráérősen körbesétált, és kinyitotta a hátsó ajtót. Amikor nyikorogva kinyílt az ajtó, bepisiltem.

(Dave) Néztem a katonát, négy tojásgránát lógott a mellkasán. Szinte láttam magam előtt, ahogy előrenyújtom a két kezem, letépek egy-egy gránátot, és a magasba pöckölöm a biztosítószeget. Tudtam, ha kiszállít a kocsiból, mindennek vége. Akkor már robbanjunk fel együtt. Ahogy kinyitotta az ajtót, előrehajoltam az ülésen, erősen a szemébe néztem, és felemeltem a hangom: „Te a feleségemhez beszélsz. Mit akarsz tőle? Miért a feleségemhez beszélsz, amikor én is itt vagyok?” Farkasszemet néztünk egymással, de tisztelettudó hangon válaszolt: „Meg kell néznem a papírjait. Ma megpróbált három síita asszony átjutni a határon, minden nőt ellenőrizni kell.” Tovább kiabáltam: „Én szunnita vagyok. Láttad az igazolványomat. Ő a feleségem. Milyen papírt akarsz még? Amelyiken Bassár el-Aszad képe van? Nekem nem kell olyan papír.” Még mindig egymást néztük. Egy kis idő után azt mondta: „Jól van, most átmehetnek. De ha visszafelé jönnek, a feleségének is legyen papírja! Kérjenek igazolást a faluban a muftitól!” Jól van, mondtam, csak ne olyan papírt akarj, amelyen Bassár el-Aszad van.

(Erika) Viola úgy szorította a kezemet, majd eltörtek az ujjaim. Amikor elindult az autó, hirtelen előrehajolt, és a padlóra hányt.

(Dave) A tükörben néztük egymást a sofőrrel. Néma szavakat formázott a szája, azt súgta: vigyázott ránk az Isten. Láttam, hogy remeg a keze a kormányon. Az enyém is remegett. Míg Termelinbe értünk, 13 helyen állítottak meg, de egyik sem volt komoly ellenőrzés, mert már a zónán belül voltunk. Az unokatestvérem azzal fogadott, hogy a harcok miatt lezárták a határt, el kell bújnunk, nehogy valaki feladjon minket. Az istállójában húzódtunk meg két napig. Hajnalban értünk jött, és kivitt a határátkelőhöz.

(Erika) Az istállóban letetvesedtünk, amikor kijöttünk, Violának még a szemöldökén is másztak. A határon jöttek-mentek az emberek. Nem messze a bódéktól útleveleket árultak hangosan kiabálva. Amikor ránk került a sor, a török határőr elkezdte nézegetni a magyar útleveleket. Azt mondta, ezek az iratok lopottak. Többször is bedugta a gépbe, de nem történt semmi. Bizonygattuk, hogy magyarok vagyunk, valódi az útlevelünk. Csak a fejét csóválta, ez nem jó útlevél. Várjon, mondtam, bebizonyítom! Lehúztam magamról a csadort, ott álltam fedetlen fővel, farmerban, pólóban. Most már látja, hogy európai vagyok? Erre kijött a parancsnok, és szólt a határőrnek, hogy engedjen át minket. A városban megpihentünk. Este a bazárban iszlamista terroristákat láttunk, hallottuk, hogy szír embereket kerestek. Eldöntöttük, hogy másnap továbbmegyünk.

(Dave) Hosszú idő után újra Magyarországon voltunk. Vidékre költöztünk, ismerőseink befogadtak minket egy üresen álló lakásba. Idegenként érkeztünk, senkinek nem mondtuk, kik vagyunk. Amikor a gyerekeket beírattuk az iskolába, el kellett árulni, hogy Szíriából jöttünk, a gyerekek ott jártak iskolába. A hírünk azonnal elterjedt a városban: beköltöztek a migránsok, már ide is megérkeztek. A gyerekeket szinte azonnal kiközösítették a többiek. Mártont galacsinokkal dobálták az ebédlőben. Egyszer hívott az igazgató, hogy menjek gyorsan, mert a fiam elájult. Ahogy beléptem a kapun, az egyik gyerek azt kérdezte a másiktól: tudod, kihez jött a mentő? A migráns fiúhoz. Márton a neve, mondtam, nem migráns fiú, de nem álltam meg, siettem az igazgatóhoz. Néhány nappal később ­Viola is rosszul lett, őt is kórházba kellett vinni. Bementem az osztályfőnökhöz, hogy csináljon már valamit. Azt mondta, nincs mit tenni, ilyenek a gyerekek és kész. Próbáltam munkát keresni, de sehol nem jártam sikerrel. Fél év után már Budapesten kerestem munkát, végül egy gíroszbüfében kötöttem ki, persze arab ember kellett az üzlethez. Megbeszéltük, hogy a fizetésemet átutalják Damaszkuszba, megszerveztem, hogyan továbbítsák Aleppóba. Apám nemrég hívott, hogy megkapták a pénzt. Kértem, próbálják beosztani, mert egy ideig nem tudok többet küldeni. Szúr a szívem, azt mondták, hamarosan műteni kell.

(Erika) Viola folyton beteg, egy hét iskola után két hétig itthon van. Mártonnal pszichológushoz járunk. Lehet, hogy ki kell venni az iskolából, és magántanuló lesz. Én is pszichológushoz járok, most már a másodikhoz. Megemlítettem neki, hogy Aleppóban naplót írtam, de a végén elégettem. Azt tanácsolta, próbáljak meg újra írni, írjam ki magamból a feszültséget, az majd segít. Nem tudom, talán egyszer ráveszem magam. Most mindenesetre elmeséltem magának.

Magyar Idők – Romhányi Tamás

Megosztom:

, , , , ,




Back to Top ↑