Publicisztika

2017. 06. 11.

A jók, a rosszak és a nagy csúfság – Válság a Perzsa-öbölben (2.rész)



A legbelsőbb kör

A három nagy folyamat közül a legbelső pókhálót, mely most katalizátorként hat, elsődlegesen az emirátusi-katari, illetve a szaúdi-katari viszony adja, de egyszersmind a szaúdi és az emirátusi belső viszonyok is. Bár most úgy tűnik, hogy elsődlegesen Rijád támadt neki Dohának, magával rántva barátait, valójában az Emirátusok motiválta a támadást. Mind Katar, mind az Emirátusok két igen hasonló társadalom és gazdaságszerkezetű kisállam, melyek vagyona a kőolajból és a földgázból származik, ám sikeresen alakították át gazdaságukat és építettek ki – egy, az állammal erősen összenőtt – tőkés vállalkozó réteget. Vagyonukat pedig sok egyéb mellett úgy fordították politikai haszonra, hogy befolyásos amerikai lobbicsoportokat és olyan újságokat pénzeltek, mint a Wall Street Journal, vagy a Foreign Policy. Így aztán nem meglepő, hogy amikor a nyugati média lázasan kutatja a demokrácia lehetőségeit a Közel-Keleten, valahogy sohasem a GCC országok jutnak eszükbe. De a két kis állam közti rivalizálás számos területre kiterjedt, mint a két ország légitársaságainak, vagy reptereinek küzdelme. Ezeken a területeken – gondoljunk csak a Qatar Foundation-ra, vagy a Qatar Airways-re – úgy tűnt a 2010-es évekre Katar nyert. Ebben
persze nem kis szerepe volt a 2008-as gazdasági válságnak, mely elsősorban az ingatlanszektoron söpört végig, ami igencsak megcsapta a Pálma-szigeteket építgető Dubait. Azért is érintette jobban az Emirátusokat, mert Katarral szemben az egy szövetségi állam, hét belsőleg önálló emirátus között, a válság pedig kiélezte belső ellentéteiket. Főként Abū Ẓabī és Dubai között. E két tagállam ugyanis másként tekint mind saját szerepére, mind a térségbeli kapcsolataikra és a vallási fanatizmusra. Míg Dubai volt mindig is a gazdasági szív, egy a szélsőséges mozgalmak felé záró felfogással, addig Abū Ẓabī volt a politikai központ, mostanában igencsak Rijád felé hajolva. A mostani válság tehát azért is fordulhat elő, mert Abū Ẓabī “házon belűl” is épp erőt mutat. Muḥammad Ibn Zāyid személyében pedig olyan trónörököse van, aki kifejezetten jó személyes kapcsolatokat ápol a szaúdi trónörökössel, s nagy befolyása van Rijádra. A katari-emirátusi ellenszenvnek tehát, bár nem kölcsönös, hosszú árnyéka van. A szaúdi-katari ellentét sem újabb keletű és időről-időre már a ’90-es években felmerült. Ezért is látta vendégül az amerikai légitámaszpontot Katar, mely egyben Rijád felé is biztosíték lett.

Ez pedig valamelyest rendezte a viszonyokat. Amikor 2010-ben útjára indult az “Arab Tavasz”, Doha és Rijád pénzük, politikai kapcsolataik és médiájuk útján együtt haladtak. Segítő kezet nyújtottak a nyugati államoknak a térség országai destabilizálásában, Tunéziától Szíriáig. Ebben pedig nem csak a vallási felfogás, vagy az iráni kapcsolatrendszer korlátozása játszott szerepet, hanem sokkal inkább a gazdasági érdek. Szíria esetében ugyan rendkívül fontos volt az Európába menő olaj és gázvezeték megépítése, de a többi ország sem kínált keveset. Hamar belátható, hogy egy teljes államrendszer és a hozzá nőtt burzsoázia eltörlése után hatalmas, fillérekért szerezhető pozíciók nyílnak, hiszen az új kormányok általában rossz megítélésű fundamentalista csoportok voltak, akik gazdasági és társadalmi válságok közepén kerültek hatalomra. Ezeknek pedig égető szükségük volt politikai támogatásra és gyors hitelekre, akár hosszútávú állami érdekeik rovására is. Ez a “zabálás” pedig zajlott is, úgy Tunéziában, mint Líbiában, legfőképp pedig Egyiptomban.

Mindehhez Katar egy új, szintén igen éhes szövetségest talált, az akkoriban gyorsan felívelő Törökországot. Épp ezért cserébe Rijád elnézte, hogy Katar néha túlnő saját szerepén, hiszen az eredmények meggyőzőek voltak. Egészen Szíriáig. Csakhogy 2013-ra nyilvánvaló volt, hogy Szíria az eddig mutatott nyomás alatt nem törik meg, az addig hozott eredményeket pedig Katar sokkal inkább Törökországgal osztotta meg, mint Szaúd-Arábiával. Bár ennek elsődleges oka, hogy a szaúdi gazdaságból jóval inkább hiányzik a kreatív vállalkozói réteg, sokkal jobban érvényesül nyomasztólag az állam szerepe. Ez a helyzet lépésre ingerelte mind Rijádot, mind Kairót. Amikor pletyták ütötték fel fejüket Katar esetlegespiramis és Szuezi-csatorna vásárlásáról, a helyzet egyszercsak megfordult. Rijád felkarolta az egyiptomi hadsereg puccsát a demokratikusan megválasztott, iszlamista, katari támogatott Mursī kormánnyal szemben. Az egyiptomi hadsereget nem holmi hiretelen felszínre törő hazafias érzelem ragadta el a piramisok védelmében, hanem a gazdasággal ezer szálon összenőtt katonai elitet sokkal jobban zavarta, hogy a Mursī kormány kiforgatja őket cégeikből és földjeikből katariaknak és törököknek játszva ki azokat. Ám amíg az egyiptomi lakosságot egy-egy tábornok gazdasági vesztesége nem nagyon érdekelte – hiszen azokból ő amúgy sem látott sokat -, a piramisok már jó ürügyet adtak, akár igazak voltak ezek a pletykák, akár nem. Amikor tehát a hadsereg élén as-Sīsī elnök 2013 július 3-án átvette a hatalmat, majd pedig 2014 június 8-án elnökké választották, első dolga volt a török és katari gazdasági behatolást felszámolni. Ez az oka, hogy mind Ankara, mind Doha oly hevesen ítélte el a puccsot.

Ezt az első pofont pedig továbbiak követték. 2013 június 25-én – vagyis csak pár héttel az egyiptomi puccs után – a katari emír hirtelen lemondott fia, a mostani uralkodó javára. Ennek körülményei máig gyanúsak és komoly nyomás nehezedhetett Dohára ekkoriban, hiszen az addigi utalkodó máig jó egészségben van, vele együtt azonban a teljes addigi kormány távozott. Ennek kapcsán érdekes megjegyezni, hogy a távozó uralkodó már 2012-ben komoly botrányba keveredett, amikor a New York Times nyíltan azzal vádolta, hogy a Szíriában működő an-Nuṣra Frontot Katar támogatja. Ami mögött sok igazság lehetett. Bár török ösztönzésre, még egy ideig igyekeztek visszaszerezni egyiptomi pozícióikat, 2014 tavaszán Rijád látványos erődemonstrációra határozta el magát. Törökországgal gazdasági egyezségek és saját befektetések útján megegyezett, Katart azonban megijesztette. Azév márciusában Bahreinnel és az Emirátusokkal karöltve lezárták a katari határt, kiutasították diplomatáikat, és nyíltan katonai beavatkozással fenyegetőztek. Bár nem volt elég támogatója, és Washington is hűtötte a kedélyeket, így kénytelen volt visszavonulót fújni, Rijád elérte célját. Látványosan megalázta Dohát, éreztette túlsúlyát és Egyiptomból kiszorította a katariakat. Mindez pedig csendes, de aktív emirátusi támogatással zajlott. Innen ered tehát a katari szaúdi, illetve a katari-egyiptomi ellentét. Katar azonban levonta a helyes következtetést. Ha már az eredményekből kitúrtak, igyekezett kimaradni Rijád újabb kalandor akcióiból, mint a jemeni háború, az Irakkal szembeni válság, vagy a Terror Elleni Iszlám Koalíció, mely utóbbihoz csak papíron csatlakozott. Ehelyett szorosabbra fonta kapcsolatait Törökországgal, rajta keresztül pedig elkezdett tapogatózni az “ellentábor”, Bagdad, Erbil, Damaszkusz, de legfőképp Teherán felé. Érzékelve ugyanis, hogy a regionális küzdelem változik, az orosz beavatkozás után pedig egyre valószínűbb, hogy a térség domináns országa Irán lesz. Katarnak tehát immár semmi érdeke nem volt rontani, amúgy sem feltétlenül ellenséges viszonyát az Iszlám Köztársasággal. Azt pedig, hogy hová juthatott a kataritörök barátság jól mutatja, hogy dokumentumok szerint 2016 július 16-án, vagyis a törökországi puccs estéjén Erdoğan elnök saját személyes védelme érdekében katari csapatokat kért, melyek még azon az éjjelen meg is érkeztek. Ha pedig ezek a hírek igazak, akkor máig egy 150 fős katari elitosztag védi a török elnököt. Az talán mostanra egyáltalán nem meglepő, hogy ezt a hírt pont egy emirátusi hírügynökség fedte fel.

Orientalista.hu – Sógor Dániel

Az első rész itt olvasható.

A harmadik rész itt olvasható.

A negyedik rész itt olvasható.

Az ötödik befejező rész itt olvasható.

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,






Back to Top ↑