A jók, a rosszak és a nagy csúfság – Válság a Perzsa-öbölben (3.rész)
2017. 06. 12.
A középső héj – első fejezet
A második pókhálót, mely Egyiptom révén összeér az elsővel hiszen mindkettőnek része, az a négy regionális hatalom jelenti, melyek körbeölelik a Perzsa-öböl térségét, s természetszerűleg meghatározzák az események folyását. Ezek Egyiptom, Törökország, Irán és Izrael. Az ő egymáshoz való viszonyuk magában is összetett és több szálon fut, ám mégis ez határozza meg, miként nyúlnak bele a Katar körüli válságba. Egyiptom, bár szóltunk róla, az utóbbi években nagy változáson ment át. 2013 nyarán egy gazdaságilag kiszolgáltatott ország volt, akinek régi nyugati barátai nem adtak sem diplomáciai elismerést, sem gazdasági segítséget a katonai puccs után. Ebben a helyzetben a szaúdi-emirátusi segítség visszautasíthatatlan volt. Ami nem is volt szűkmarkú. Lakótelepek épültek emirátusi pénzből és tervezéssel, hitelkeretet biztosított Rijád az államháztartás működtetésére, de még az
eredetileg Oroszországnak szánt francia Mistral hadihajókat is megfinanszírozták Egyiptomnak. Így hát Egyiptom elkísérte e két államot jemeni és líbiai kalandjaikra, illetve az Irán elleni uszításban. Mindaddig amíg erre rászorult. Ám amikor már a Világbank kész volt újabb hitelkeretet megszavazni Kairónak és némi mozgásteret nyert, szépen megszabadult szaúdi gyámjától is.
Ennek oka pedig kísértetiesen hasonlít a piramisok történetére. 2016 áprilisában az egyiptomi kormány bejelentette, hogy a Tiráni-szoros fölé, a szoros szigetein át a két ország egy hidat épít, melyhez autópálya, gáz- és olajvezeték, illetve nagyfeszültségű villanyvezeték csatlakozna. Ezzel együtt pedig a szigetek szaúdi tulajdonba kerülnének. Kairó próbált időt nyerni, kitapogatva pedig a lehetőségeket, 2016 decemberében az egyiptomi alkotmánybíróság megakadályozta az üzletet. Amibe sejthetően addigra Rijád már komoly pénzeket öntött. Tudva pedig, hogy hol van ma Kairóban az igazi hatalom, aligha kétséges, hogy as-Sīsī volt, aki meggondolta magát, ha egyáltalán valaha komolyan vette a tervet. Ekkor Szaúdi-Arábia gyanazokat a taktikai elemeket vonultatta fel, mint a mostani napokban. Elzárta a kőolaj szállítást, visszahívta diplomatáit, majd nyomást kezdett gyakorolni pénze által Etiópiára és Szudánra, mire a Nílus vízhozama körüli viták kiújultak. Egyiptom viszont kibírta a nyomást. Beszédes, hogy pár
nap után Kuvait pótolta ki az olajszállítmányt, míg az Emirátusok próbálkozott közvetítőként fellépni. Amint most szintén Kuvait az, aki közvetíteni próbál. Vagyis az Egyiptommal szembeni erőszakban még saját természetes szövetségesei sem támogatták Rijádot. Novemberben pedig asSīsī egy portugál társaságnak adott interjújában már arról beszélt, hogy támogatja a szír kormányt küzdelmében, épp így Líbiában az ottani műveleteket. Ez óriási pofon volt a szaúdiaknak, akik oly sokat áldoztak Baššār al-Asad eltávolításába.
Pár nappal az interjú után as-Sīsī már helikopter pilótákat is küldött Szíriába. Amikor pedig 2016 végén, 2017 elején újabb és újabb nyugati gazdasági támogatások érkeztek, majd pedig Trump elnök megválasztása után az egyiptomi volt az első arab vezető, akivel köszöntötték egymást, Kairó már nyugodtan megengedhette magának az ellenségeskedést. Ellentétben Obamával ugyanis, Trump kész volt megadni a kellő diplomáciai, ennél fogva pénzügyi és katonai támogatást Egyiptomnak. Míg a szaúdiak pont hogy Trump riválisát, Clinton asszonyt támogatták. Egyiptom így mindkét fél irányában jó pozícióba jutott. Az amerikaiaktól megkapta az áldást, hogy a belpolitikában és Líbiában a maga tetszése szerint cselekedjen. Egyben zöld lámpát kapott, hogy Damaszkuszon kereszül utakat keressen Teherán felé. Így ha a mostani válság erős iráni dominanciával ér véget, akkor Egyiptom barátokat szerezhet ebben a táborban is katonai segítségével. Ugyanakkor ezt a szálat felhasználhatja a törökök ellen, egyszersmind potenciális közvetítőként az amerikaiak felé. Ma tehát, ellentétben 2013-mal Egyiptom domináns pozícióban van. Amit nagyon jól jelez, hogy bár egyáltalán nem kereste a megegyezést, most hirtelen mégis egy táborban van Rijáddal. Ebben az újsütetű barátságban azonban immár Egyiptom a domináns fél, akinek jó oka van törleszteni Katarnak. Nemcsak Mursī támogatásáért, vagy az egyiptomi gazdaságba való egészségtelen beszivárgásért, sem nem pedig csak az al-Jazeera kiterjedt hadjárata miatt, amit as-Sīsī ellen, és a Muszlim Testvériség érdekében folytatott. De legalább annyira a Sínai-félszigeten folyó háború miatt is, hiszen az ott működő
csoportokat Katar szárnyai alá vette. Minthogy ennek a frontnak a lezárása karinális kérdés, Katar megtörése igen kívánatos. Ugyanakkor Kairó nem bánja, ha Szaúd-Arábia saját sírját ássa, ezt pedig akár közvetlen közelről is szívesen végignézi. Közvetlen igénye tehát a válságban kevés van, annak azonban komoly hasznát látja, hogyha a fundamentalista mozgalmakat támogató országok egymást pusztítják, törleszteni valója pedig mindkét fél felé van. Így tehát az érdekei a válság fenntartásában, tartós konzerválásában vannak. Ha másért nem, már csak azért is, mert amíg a korábbi legmegbízhatóbb amerikai szövetségesek egymást marják, Egyiptom ismét ki tudja domborítani hasznosságát Washington felé, mint az egyedüli olyan arab erő, mely képes az Amerikával kötött egyezségeknek érvényt szerezni.
Izrael, bár egyelőre úgy tűnik távolságtartóan kivár, nagyon is éberen figyeli az eseményeket. Mindét oldalon vannak ugyanis barátai. Az általános felfogással szemben mind a rijádi, mind a dohai vezetés szoros, már-már baráti kapcsolatokat ápol az izraeli politikummal. Elég csak arra emlékezni, hogy az előző katari emír, Ḥamad ibn Halīfa milyen aktívan támogatta Livi Tzipi korábbi izraeli külügyminiszter asszonyt annak 2009-es miniszterelnöki kampányában. Katar valójában nem kevés kártyát tart kézben Izraelben, s csak sejthető hányan álltak, vagy állnak a
katari fizetési listákon. Ezen túl azonban a katari barátság mindeddig jól hasznosult az izraeli államnak magának is. Azzal, hogy Szíriát és Egyiptomot is lekötötte, két legkockázatosabb szomszédját semlegesítette. Ezen túl, minthogy Katar Gáza és a Ḥamās egyik leggálánsabb támogatója, ezen a baráti kapcsolaton át biztosítható volt, hogy a palesztin ellenállás nem tér vissza iráni szponzoraihoz és nem fog semmi meggondolatlant lépni. Ami a telepépítések közepette
kifejezette hasznos. Ez azonban csak az érem egyik fele. Izraelt legalább ilyen mély kapcsolat fűzi Rijádhoz is. Anwār ‘Ašqī nyugalmazott tábornok személyében gyakorlatilag nagykövettel bír az arab kiráyság Izraelben. Aki nemcsak a Knesszetben tárgyalt többször izraeli képviselőkkel, de gyakran jelent meg együtt Washingtonban az izraeli nagykövettel, ahol tanújelét adta országa szívélyes viszonyának a zsidó állam felé. Ilyen találkozóra még a Council of Foreign Affairs, az egyik legnagyobb külpolitikai lobbiszervezet ülésén is sor került. Szaúdi-Arábia legalább olyan
értékes, ha nem értékesebb eszköz Izrael kezében, mint Katar. A palesztín szervezetek valójában régóta kevés aggodalomra adnak okot, amíg nem bírnak erős támogatóval. Ebben a tekintetben Szaúd-Arábia épp úgy leköti Szíriát, mint Katar. Iránnal szemben azonban láthatóan nagyobb az egyetértés Rijáddal. Nem volt véletlen, hogy amikor a “hatok” megkötötték az atommegállapodást Iránnal, pont ez a két ország tiltakozott és fenyegetőzött, szinte egyedüliként. Amikor pedig Trump elnök nemrég Rijádba látogatott, sikerült új életet lehelnie az Izrael-GCC védelmi szövetségbe Irán ellen. Tel-Avivnak tökéletesen közönbös, hogy ez Katarral, vagy nélküle valósul meg, amíg egy
esetleges Irán elleni légicsapásban számíthat a szaúdi légtérre.
Egyszersmind egy előre tolt bástyaként tekinthet a wahhábi királyságra. Kérdéses tehát, hogy Doha mennyi szívességet tud kikérni Tel-Avívban, az azonban nem, hogy egy nyílt konfliktus esetén a zsidó államra nem
számíthat. Ma tehát, amint az izraeli angol nyelvű – tehát nyugatra szánt – sajtóból is világos kivár. Az eredménytől egyelőre félnivalója nincs, a fejeleményeket azonban közelről követi, mert azok végeredménye könnyen kihathat a térség erőviszonyaira. Sem egy szíriai elmozdulás, sem Egyiptom megerősödése nem áll érdekében, pláne nem egy esetleges egyiptomi-iráni egymásra találás. E tartózkodó álláspontnak pedig máris keményen megkéri az árat. Aligha lehet véletlen, hogy Rijád tíz pontos követeléséből szó szerint említi a Ḥamās-t, mint aminek tagjait Katarnak ki
kell utasítania – 5. pont – , pénzét – 6. pont – pedig le kell foglalnia. A katari emír pedig már jelezte is, “Katar kezében nincs eszköz” a palesztin szervezet megsegítésére. Láthatóan tehát mindkét fél udvarol Tel-Avívnak.
A legnagyobb bajban tagadhatatlanul Törökorszag van. 2012-ben úgy tűnt nem tudnak hibázni, minden külpolitikai lépésük sikerre váltható. Az “Arab Tavasz” nyomán megdőlt országokban berendezkedett gazdaságilag, egész Észak-Afrikában és a Balkánon tört előre a Török Fejlesztési és Koordinációs Iroda (TIKA) útján, de gazdasági terjeszkedése egész Afrikára kiterjedt.
Elég csak arra gondolni, hogy a Balkánon vagy Algériában alig találni olyan kultúrális felújítást, amit nem a TIKA támogat. Szíria és Irak még sikerekkel kecsegtetett és a legdrágább ékkő, Egyiptom is stabilan kézben tűnt. Ezekben Katar kövezte ki útját, de a Szaúd-Arábiával ápolt jó viszony is óriási morális többletet kölcsönzött a mostanra elnökké lett Erdoğannak. A helyzet azonban azóta gyökeresen megváltozott. Egyiptom, mint láttuk kicsúszott a kézből, s hiába folytatott kiterjedt diplomáciai-gazdasági hadjáratot Kairó ellen, semmi nem vezetett eredményre. A szíriai és iraki fejlemények és jövőképek, valamint az atommegállapodást olyan mozgásteret adott
Iránnak, hogy komolyan el kellett gondolkozni meddig keresztezhetőek Teherán érdekei. Amikor pedig Oroszország is belépett a szíriai hadszíntérré, nyilvánvaló lett, hogy Szíriában még a korlátozott célokat sem lehet megvalósítani. Bízván erejükben és nyugati kapcsolataikban még kitartottak, de az orosz vadászgép lelővé már világosan mutatta a változó erőviszonyokat.
Oroszország mindenfajta látványos katonai lépés nélkül, pusztán gazdasági és dilpmáciai eszközökkel fél év alatt térdre kényszerítette Ankarát. Pedig akkor, amikor Ukrajna miatt fagyos volt a viszony és nyugati országok java szankciókat léptetett életbe Moszkva ellen a törökök joggal reménykedhettek nyugati támogatásban. Amiből semmi sem valósult meg, mi több, Amerika nyíltan elkezdte felkarolni a kurdokat Szíriában és belőlük létrehozta a Szíriai Demokratikus Erőket.
Amiből egy óriási kurd tömb születésének a réme sejlett fel, mára ez pedig ott tart, hogy Iraki Kurdisztán 2017 június 25-ére népszavazást szervez az elszakadástól. Ezt megakadályozandó kezdett bele 2016-ban az Eufráteszi Pajzs hadműveletbe, azaz benyomult Észak-Szíriába, hogy ezt a tömböt Aleppó felett kettévágja. Vagyis amikor Törökország legnehezebb pillanatait élte Oroszországgal szemben, elvi barátai meg ki is használták sérülékenységét. Itt pedig érdemes megelíteni a menekültek helyzetét.
Orientalista.hu – Sógor Dániel
Az első rész itt olvasható.
A második rész itt olvasható.
A negyedik rész itt olvasható.
Az ötödik befejező rész itt olvasható.
Ankara: Netanjahu lángba akarja borítani az egész Közel-Keletet hatalmon maradása érdekében →
Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa követeli Izrael felelősségre vonását →
Több száz brit jogász követeli Londontól az izraeli fegyverexport leállítását és szankciók bevezetését →
