Lapszemle

2014. 11. 07.

Majdnem akasztófán végezte a világhírű magyar orientalista



Százharminc éve, 1884. november 6-án született Budapesten Germanus Gyula orientalista, arab nyelvészeti és kultúrtörténeti író, utazó.

Német iparos- és kereskedő család sarja volt, apja bőrkereskedéssel foglalkozott. A történelem és a mesés Kelet iránt érdeklődő fiú maga kezdett törökül, majd perzsául és arabul tanulni. A Budapesti Tudományegyetem történelem-latin szakán Goldziher Ignác és Vámbéry Ármin is tanárai voltak. A Magyar Királyi Keleti Akadémia közvetítésével 1903-ban jutott el Isztambulba, ahol jogot tanult, de belekeveredett a szultán hatalmának megdöntésére, reformok bevezetésére törekvő ifjútörök mozgalomba is. Ezért kémkedés vádjával börtönbe került, csak az osztrák konzul közbenjárására menekült meg az akasztófától.

Kiszabadulása után a bécsi és lipcsei egyetemen folytatta tanulmányait. 1907-ben avatták bölcsészdoktorrá arab-török nyelvészetből és irodalomból, valamint ókori történelemből, 1908-1911 között a British Museum keleti osztályán ösztöndíjasként kutathatott. 1912-től török és arab nyelvet tanított Budapesten, a Keleti Akadémián. Az első világháború kitörése után a miniszterelnökség sajtóosztályán a külföldről érkezett sajtótermékek ellenőrzése volt a feladata. A háború alatt többször járt az Osztrák-Magyar Monarchiával szövetséges Törökországban, a Dardanelláknál vívott török-angol ütközetben megsebesült és fogságba esett, de szabadon engedték. Ekkor ismerkedett meg Musztafa Kemal pasa török tábornokkal, aki nem sokkal később a Török Köztársaság első elnöke lett, és aki később Kemal Atatürk, a törökök atyja néven vonult be a történelembe.

Germanust 1918-ban kinevezték a Keleti Akadémia rendes tanárává, s feleségül vette az írónő Hajnóczy Rózsát. Török, perzsa és arab nyelvi, iszlám művelődéstörténeti előadásokat tartott, török nyelvkönyvet is írt. 1928-ban a balatonfüredi gyógykezelésen tartózkodó Nobel-díjas indiai költő, Rabindranáth Tagore őt kérte fel, hogy az általa a nyugat-bengáliai Szantiniketánban alapított egyetemen szervezze meg az iszlámmal foglalkozó tanszéket. Germanus feleségével három évet töltött a mai Bangladesben, kutatásairól könyvekben számolt be. Itt tért át az iszlám hitre, s felvette az Abdul Kerim, azaz a Kegyes Isten szolgája nevet.

A világhírű kairói Azhar mecsetiskolában töltött néhány hónap után 1935-ben egyik első európaiként végezte el a mekkai zarándoklatot, majd felkereste Mohamed próféta medinai sírját is. Ezzel elnyerte a háddzsi címet, amelyet csak a zarándoklatot elvégző muzulmánok birtokolhatnak. Kalandokban bővelkedő utazásáról Allah Akbar! című, 1936-ban megjelent könyvében számolt be. 1939-ben matrózként bejárta Libanont és Egyiptomot, majd ismét elzarándokolt Mekkába és Medinába. Első európaiként hatolt át karavánnal a Dsadak- és a Ghureir-vádin a szaúd-arábiai Rijád felé, az emberpróbáló utat épp hogy túlélte.

Teleki Pál miniszterelnök 1941-es halála után Germanust bízták meg a Keleti Intézet igazgatói teendőivel. A második világháború végén, 1944 júliusában felesége öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni, hogy férjének felmenői miatt muzulmán vallása ellenére ki kellett tűznie a sárga csillagot, Budapest ostroma idején lakásuk találatot kapott.

A háború után Germanus folytatta oktatómunkáját, és jelentős érdemeket szerzett a magyar lótenyésztés újjászervezésében is, amiért ki is tüntették. 1949 novemberétől a Pázmány Péter Tudományegyetem (a későbbi ELTE) bölcsészkarán tanított, 1958-ban ő lett az akkor alakuló Arab Irodalmi és Művelődéstörténeti Tanszék vezetője. A Kádár-korszak idején, 1958 és 1966 között – bár nem volt párttag – az egyetem képviseletében tagja lett az Országgyűlésnek, az egyetemről 1964-ben, nyolcvanéves korában vonult nyugdíjba.

Germanus még hetvenes éveiben is sokat utazott második feleségével, egykori tanítványával a muzulmán hitre ugyancsak áttért Kajári Katóval. Eleget tett az alexandriai, a kairói, a damaszkuszi, az indiai egyetemek meghívásainak, 1965-ben harmadszor is elzarándokolt Mekkába. Ezekről az utazásokról ad összefoglalót az 1966-ban kiadott, Kelet fényei felé című kötetében.

Tudományos munkásságát világszerte ismerik és elismerik, sok tudós társaság fogadta tagjává. Személyes ismerősének tudhatta Fejszál szaúdi királyt, Gandhit, Nehrut, Nasszert és Arábiai Lawrence-t. A törökön és arabon kívül kiválóan beszélt perzsául, azeriül, németül, olaszul, franciául, spanyolul, jártas volt a szláv és a skandináv nyelvekben is. Sosem jutott eszébe, hogy elhagyja Magyarországot, büszke volt magyarságára: hosszú külföldi útjain, az egész testet elfedő iszlám öltözék alatt mindig nála volt a magyar lobogó.

A szó szoros értelmében haláláig dolgozott. Egy nappal kilencvenötödik születésnapja után, 1979. november 7-én halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra muzulmán temetési szertartás szerint. Teljes tudományos hagyatéka Érden, a Magyar Földrajzi Múzeumban látható.

mult-kor.hu

Címkék: ,






Back to Top ↑