Cadmus fordítás Cadmus
Kultúra

2022. 04. 13.

Bartók Béla az arab népzene egyik legkiválóbb szakértője

2022. 04. 13.

Közismert, hogy Bartók Béla, a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője népzenekutatóként is tevékeny volt, és nemcsak a magyar folklórt, hanem az egykori Magyar Királyság területén élő más népek zenéjét is vizsgálta. Jóval kevésbé ismert azonban, hogy gyűjtéseinek körét Európán kívüli tájakra is kiterjesztette.

1913 júniusában tett észak-afrikai útjának jelentőségét mutatja, hogy ő volt az első etnomuzikológus, aki a helyszínen gyűjtötte a kontinens zenéjét – nemegyszer a segítő szándékkal odarendelt rendőrök felvigyázása mellett –, 1932-ben pedig a téma nagyra becsült szakértőjeként vehetett részt az arab zenének szentelt első kongresszuson Kairóban.

Bartók a magyar népzene gyűjtéséhez és tanulmányozásához 1905 körül, a szlovákéhoz a következő évben, a románéhoz pedig 1909-ben fogott hozzá. A különböző népek folklórjának összehasonlítása kezdettől foglalkoztatta, továbbá terepmunkájának távolabbi területekre történő kiterjesztése is hamar megfogalmazódott benne.

Balázs Bélának, A kékszakállú herceg vára szövegírójának a következőket mondta 1912-ben: „[…] mikor [1906 tavaszán] még Vecsey Ferenc zongorakísérője voltam, Spanyolországban jártam vele hangversenykörúton, és egyszer egy napra az afrikai partra is átutazhat­tam. Akkor valami kis arab lebujban arab énekeket hallottam, melyek nagyon érdekesek voltak. Azóta szándékom, hogy utánajárok még annak a dolognak.”

Észak-afrikai útra történő utalások 1911 nyarán bukkantak fel először levelezésében. Július 9-én Münchenből Buşiţia Jánosnéhoz – a belényesi román unitárius gimnázium tanára és Bihar megyei gyűjtőútjának kísérője, Ion Buşiţia feleségéhez – írott levele szerint azért tartott éppen Párizsba, hogy „arab népdalokat” tanulmányozzon. Június 11–23. között tartózkodott a francia fővárosban; innen írta feleségének, Ziegler Mártának, hogy vásárolt egy arab–francia szótárt és egy arab nyelvtankönyvet, arab népdalgyűjteményt azonban nem talált. Ugyanebben a levelében avatta be feleségét egy, a következő év nyarára tervezett afrikai utazás részleteibe. Akkoriban egy ilyen utat Magyarországról megszervezni egyáltalán nem volt könnyű feladat.

Elsőként ugyan beadott egy kérvényt az itthoni kultuszminisztériumba azzal a céllal, hogy szerezzenek számára egy francia belügyminiszteri ajánlólevelet az algériai hatóságokhoz, ám e beadványának az utolsó pillanatig nem lett foganatja. A számos adminisztratív akadály leküzdésében végül d’Isoz Kálmán, a Magyar Nemzeti Múzeum titkára, illetve a Párizsban élő magyar zeneszerző, Zágon Géza Vilmos volt segítségére.

A Bartók házaspár 1913. május 31-én indult el észak-afrikai útjára. Június 4-én érkeztek Marseille-be, ahol Bartók átvette a Berlini Fonográf Archívumtól előre megrendelt hengereket, majd másnap Philippeville-be (ma: Skikda) hajóztak. Innen mentek mintegy kétszáz kilométerre délre, a kutatás színhelyére: a Sidi Zarzour folyásnál fekvő Biskra városába, illetve a körülötte lévő három oázisba (Sidi Okba, Tolga, El-Kantara). Bartók június 11-től kezdve két héten keresztül folyamatosan gyűjtött.

„A seikek nagyon előzékenyek voltak; egyszerűen berendelték az embereket, hogy énekeljenek. Egészen különös, hogy szégyenkezésnek ott nyoma sem volt, még az asszonyoknál sem. Egynehány helyen egyéb­ként »rendőri felügyelet« alatt álló asszonyoktól szedtem énekeket, mert a tisztességes asszonyoknak idegen férfival nem szabad társalogniuk” – idézte fel emlékeit az év októberében az őt máramarosi útján kísérő Ion Birlea román lelkésznek.

Ellentétben kárpát-medencei gyűjtőútjainak módszerével, Bartók ezúttal a teljes gyűjtést rögzítette Edison-féle fonográfjával. Ugyan majd minden egyes felvételhez készített lejegyzést is, ezek nagy része csupán jelzésszerű emlékeztető. E módszer oka részben a zene szokatlansága (amelynek notálása külön megoldandó feladattá vált), részben a gyűjtött anyag hangszeres, illetve hangszerrel kísért előadásainak a csak vokális egyszólamúsághoz viszonyított igen nagy aránya volt. 1913. június 19-én Zágon Géza Vilmosnak impressziói közt leginkább ez utóbbi jelenségről számolt be:

„Az arabok majdnem minden éneküket ütőhangszerrel kísérik, néha nagyon komplikált ritmussal (inkább az egyenlő taktusrészek külön­féle hangsúlyozása adja a különféle ritmusképleteket). Ez a legnagyobb eltérés az ő és a mi vidékünk dalolása közt. Egyébként sok a primitív dallam (3 szomszédos skálafok), quintnél nagyobb ambitus alig van. Eredeti vonóshangszerük már nincs (helyette hegedű); fúvóh.[angszere]­ik egészen különös skálákat adnak.”

Bartók nagyon nehezen viselte az afrikai hőséget, ezért utazását egészségügyi okból idő előtt meg kellett szakítania. Június 24-én Algírba utazott orvosi kezelésre, ott viszont megsérült a lába, így csak mintegy tíz nap múlva térhetett vissza Európába. Mindezen nehézségek ellenére októberben már további észak-afrikai utazásokról szőtt terveket – 1913 júniusi útját csupán kezdetnek szánta. Az 1914 nyarán kitört világháború azonban megakadályozta a folytatást, a háború utáni körülmények pedig lehetetlenné tették az ilyesfajta utakat.

Bár algériai gyűjtőútját a tervezetthez képest rövidebbre kellett fognia, az eredmény így is igen jelentős: nem kevesebb mint 118 fonográfhengerrel (mintegy 5 órányi hangfelvétellel) tért vissza és azok anyagának nagy részét gondosan le is jegyezte. A hangfelvételekkel párhuzamosan 37 oldalnyi helyszíni feljegyzést is készített; az úgynevezett „Arab gyűjtőfüzetbe” zenei motívumokat, ritmusképleteket, illetve előadókra, műfajokra, hangszerekre vonatkozó adatokat rögzített.

Ugyan nem Bartók volt az első, aki az észak-afrikai arab népzenével foglalkozott, útja számos szempontból úttörőnek bizonyult. Ő volt az első a modern etnomuzikológia pionírjai között, aki afrikai zenét a helyszínen gyűjtött, vagyis – számos kiváló német kollégájával ellentétben – nem a mások által rögzített hanganyagokra támaszkodott. Így nemcsak az előadásmód, hanem a népszokások, a társadalmi helyzetek, a vallási hagyományok vizsgálatára is lehetősége nyílt.

Lenyűgöző módszerességgel gyűjtötte a teljesen idegen kutatási anyagot: több olyan felvételt készített például, melyen egymástól jól elkülönítve rögzítette a szólóhangszert, a kísérő dobritmust és az énekes szólamát, hol az egyikre, hogy a másikra irányítva a felvevő tölcsért, hol pedig „szólamonként” adatva elő őket. Fontos tudományos eredménye, hogy a magyarországi népzenekutatás alapgondolatát az észak-afrikai vidékekre adaptálva elsőként tett egyértelmű különbséget az arab városi és paraszti zene között.

Az algériai gyűjtőútról írt tanulmánya két változatban jelent meg. Az eredeti, magyar nyelvű megfogalmazást a budapesti Szimfónia című folyóiratban kívánta közzétenni, de csak az első részt publikálta az 1917. szeptemberi számban, a lap ugyanis időközben megszűnt. A teljes változat német nyelven látott napvilágot 1920-ban, a lipcsei Zeitschrift für Musikwissenschaft című folyóiratban, hatvanöt metszett kottapéldával, melyek közül számos partitúra-formájú volt (azaz a dallamokhoz csatolt ütőhangszeres szólamokat is tartalmazta). Megjegyzendő, hogy Bartók – mint az a Zágonnal folytatott levelezéséből ismert – először francia nyelvű kiadásra gondolt (tekintettel arra, hogy Algéria 1830 óta francia protektorátus volt), ez azonban nem valósult meg.

Észak-Afrikában végzett kutatásairól írt publikációi Bartókot az arab népzene egyik legkiválóbb szakértőjévé emelték. Mivel az észak-afrikai partvidék három nyugati országa – Marokkó, Algéria és Tunézia – egy etnikai egységnek tekinthető, tanulmánya nemcsak az algériai, hanem a tunéziai és marokkói népzene kutatói számára is modellértékűvé váltak.

Nem véletlen, hogy 1932-ben meghívást kapott Kairóba az arab zenének szentelt első nemzetközi kongresszusra, 1936-ban pedig a török kormány meghívására Anatóliában gyűjtött népzenét.

A nép körében megismert dallamokat, dallamfordulatokat és zenei struktúrákat Bartók szerves módon építette bele alkotóművészetébe. Az arab népzenéből nyert ötletekkel is hasonlóképpen járt el: érdeklődését nemcsak az ütőhangszerek primitív, barbár osztinátóritmusa keltette fel, hanem az igen gyakori virtuóz polimetrika is. Az arab népzene hatása továbbá egyes melodikai megoldásokban – hangkészlet, illetve kígyózó dallamvonal – is megmutatkozik.

Az észak-afrikai gyűjtés felhasználásáról Bartók maga is nyilatkozott, igaz, csak két művét említette: az 1916-ban keletkezett Szvit (op. 14) III., illetve az 1923-as Táncszvit I. és IV. tételét. Azonban számtalan további tételében egyértelműen kimutatható az arab zene hatása: a 2. vonósné­gyes (1915–1917) II., az 1. zongoraverseny (1926) II., a 2. zongoraverseny (1930–1931) III. tételében, továbbá a 44 hegedűduó (1931) 42. („Arab dal”), illetve a Mikrokosmos (1926–1939) 58. számában („Napkeleten”). Arab hatásokat mutat egyúttal A csodálatos mandarin fugatója, illetve a 4. vonósné­gyes (1928) azon témája, amely mind az első, mind pedig az utolsó tételben fontos szerepet játszik.

Az eredeti írás itt jelent meg.

Megosztom:

, , , , ,




Back to Top ↑