Iszlám világ

2017. 10. 30.

Így vesztette el a muzulmán világ a választás szabadságát



Pár évtizeddel ezelőtt még jóval nyugatiasabb viszonyok fogadták a Közel-Keletre látogatókat, ám ez a helyzet mára gyökeresen megváltozott.

Mikor McMaster nemzetbiztonsági tanácsadó arról megpróbálta meggyőzni Donald Trump amerikai elnököt, hogy Afganisztán helyzete nem olyan elkeserítő, mint amilyennek a Nyugat gondolná, egy régi, 1972-es fekete-fehér fényképet keresett elő, amelyen miniszoknyát viselő nők sétáltak Kabul utcáin.

A fotóval azt próbálta megmutatni, hogy az országban egykoron örömmel elfogadták a nyugati eszméket, így egy kis amerikai nógatásra újból fellángolhat a liberalizmus a káoszba süllyedt országban. McMaster trükkje bevált: Trump végül elvetette a korábbi szkepticizmusát a háborús beavatkozással kapcsolatban, és úgy döntött, hogy erősítést küld. Így növelte meg amerikai csapatainak számát Afganisztánban az Egyesült Államok.

Twitter Ads-információk és Adatvédelem

A tanácsadó trükkje egy régi amerikai mentalitást is leleplezett: Trump a miniszoknyás képben saját országa „egykori hatalmát” fedezte fel, de McMaster elfelejtette megemlíteni, hogy a miniszoknyás nők Kabul városi elitjéhez tartoztak, így reprezentatív jelleggel nem ruházták fel a képet. Nem minden nő járkált miniszoknyában Kabulban, mielőtt a tálibok kötelezővé tették volna a burka viseletét.

A fénykép azonban egy dologra rávilágít: betekintést enged abba az atmoszférába, ami nem csupán Afganisztánban veszett el a tálibok hatalomra törése óta, hanem az egész muzulmán világban megszűnt az elmúlt évtizedek alatt. Ez pedig a választás szabadsága.

Miniszoknyás nők, fürdőruhában napozók – A külső néha megtévesztő

Nem minden afgán nő viselt miniszoknyát a 70-es években, de ha kedvük volt hozzá, szabadon megtehették. Nem kellett savas támadástól vagy testi fenyítéstől tartaniuk. Ebből a korszakból származnak azok a fotók is, amelyek az afgán nők számára elérhető oktatásbeli és szakmai lehetőségeket mutatják.

De a figyelem középpontjában valahogy mindig a ruházat került: olyan 60-as és 70-es években készült képek is körbejárták a Közel-Keletet, melyen Szaúd-Arábiában napozó, fürdőruhás nők és férfiak pihennek medencék mellett, vagy a híres tengerparti üdülőhelyek mólóin süttetik a hasukat. Bár a fotókon szereplő emberek külföldieknek néznek ki, többen olyan légitársasági alkalmazottak, akik Jeddahban pihentek meg két repülőút között.

A strandon mindenesetre biztonságban érezhették magukat a napozni vágyók, s míg a járókelők gyakran rosszalló pillantásokat vetettek a „meztelenkedő” pihenők felé, a strandolni vágyóknak nem kellett tartani az erőszaktól a tengerparton.

A szoknyák és a strandok mellett a 60-as és 70-es évek egyik legélénkebb intellektuális diskurzusa a vallás társadalomban betöltött szerepéről szólt. A baloldaliak, a szekularisták, a kapitalisták, a marxisták és az iszlamisták közötti társadalmi kérdésekről folytatott viták Egyiptomtól Pakisztánig, az egész régióban elterjedtek.

Míg a harcias iszlamisták a progresszívabb, széles körű gondolkodás és kutúra időszakát a koloniális idők dekadens utórezgéseinek tekintik, mások az eszmék versengésének tekintették a korszakot. A versengés mellett a behozott kultúra nagy része mégis Afganisztánban gyökerezett. Az arab világ egyik leghíresebb 20. századi feministája a libanoni Nazira Zain al-Dine volt, akinek semmi köze nem volt a nyugati feminizmus importjához a régióban.

Az elmúlt évtizedek alatt a választás szabadságáról folytatott vita egyre jobban beszűkült. Míg Pakisztán a szomszédból hirdetett háborút a tolerancia ellen, más országban még a tálibok erőszakos hatalomtörésére sem kellett várni ahhoz, hogy az búcsút mondjon változatos, színes múltjának. A progresszív normák lassan felörlődtek, de a hatás ugyanolyan pusztító volt, mintha fegyverekkel kényszerítették volna ki az identitásváltást.

Pakisztán brutális példával szolgál

Pakisztánban 1927-ben vezették be az istenkáromlás törvényét, de 1985-ig csupán tíz ilyen ügy került a bíróság elé. 1985 és 2011 között 400 ezerre emelkedett ilyen témájú tárgyalások száma. Ami azonban még ennél a számnál is katasztrofálisabb, az a büntetés megváltoztatása: Pakisztánban ma az istenkáromlásért halálbüntetés is járhat.

2011-ben Pundzsab tartomány kormányzóját, Salman Taseert saját testőre ölte meg, miután a vezető egy istenkáromlással vádolt keresztény asszonyon próbált segíteni. Bár a gyilkos testőr saját életével fizetett tettéért, tízezrek ünnepelték temetésén a hősnek kikiáltott „vallási védelmezőt”, akinek az emlékére egy mecsetet is emeltek Iszlamadban. A kormányzó meggyilkolását Pakisztán első keresztény szövetségi miniszterének, Shahbaz Bhattinak a kivégzése követte.

A kettős gyilkosság megdöbbentette közös barátjukat, Farahnaz Ispahanit, aki korábban újságíróként dolgozott, de abban az időben a pakisztáni parlament emberjogi bizottságban szolgált. Bár a kisebbségi jogok és a keresztények védelme felmerült a parlamentben, a napi szintű brutális erőszak elterjedése nem hatotta meg kollégáit. Barátainak halála azonban arra késztette a minisztert, hogy megírja Az igazak földjének megtisztítása című könyvét, ami a kisebbségi jogok és a pluralizmus lassú halálát mutatja be Pakisztánban, és arról vitázik, hogy mit is jelent a térségben a demokrácia fogalma.

Könyv készült az eddigi kudarcok okairól

A könyv Pakisztán függetlenségének korai éveit mutatja be, mikor az államalapító Muhammad Ali Jinnah – egy szekularista síita – egy olyan utópiáról álmodott, ahol mindenki abba a templomba vagy mecsetbe mehet imádkozni, ahova belső indíttatása vezérli. Az iszlám akkor tört be az élet középpontjába, mikor az Indiában élő muzulmánok a hinduk és a brit gyarmatosítók érkezésének hatására úgy érezték, hogy kisebbségbe szorultak.

1973-ban az iszlámot hivatalosan is Pakisztán állami vallásának nyilvánították, majd egy évvel később Zulfiqar Bhutto miniszterelnök döntésére kitaszították maguk közül az ahmadi muzulmánokat.

A miniszterelnök nehezen tudta elválasztani a pakisztáni nacionalizmust az iszlám ideológiájától. Ahogy írta, képtelen volt megtalálni az tökéletes egyensúlyt a liberális gondolatok végrehajtása és az iszlám érzelmek csillapítása között.

Az iszlamizáció volt az elnyomás első fázisa

Ispahani négy fázist emel ki a pakisztáni kisebbségi jogok elvesztése kapcsán, melyek külön-külön hozzájárultak az elfogadás megszűnéséhez. Az első fázis a társadalom iszlamizációja volt. A pakisztáni függetlenség után a nem muzulmán lakosságot kiutasították az országból, majd Kelet-Pakisztán elvesztésével még tovább nőtt az iszlám identitás szerepe. Ezt követték a Zia-ul-Haq alatti iszlamizációs törvények a 80-as években, amit a militáns, szervezett erőszak még tovább súlyosbított.

Bár nem volt egy konkrét, átalakulás kezdetét jelentő dátum a pakisztáni történelemben, Zia törvényei után nem volt visszaút. A katonai vezető iszlamizálta a törvényeket, bevezette a saría jogot és azokat az új törvényeket, melyek hudood szertartások néven váltak ismertté. Az ő uralma alatt szigorodtak az istenkáromlás miatti büntetések, melyek immáron életfogytiglani vagy halálbüntetést vontak maguk után.

Az iszlamizáció a kultúra egyetlen aspekutát sem kímélte, a filmszínházak sorra zártak be, a művészek elbújtak a hatóságok elől, és az oktatást is átszervezték, ahol azt tanulták a diákok, hogy Pakisztán állampolgárai csak igaz muzulmánok lehetnek.

A nosztalgia nem segít, ha saját képükre akarják formálni az országot

Zia öröksége túlélte az évtizedeket, és a hatalomba beágyazódva a mai napon is létfontosságú részét képezi az országban élők mindennapi életének. A 40 év alatti pakisztániak sosem tapasztaltak meg más életmódokat, de az idősebb generációk még jól emlékeznek a múlt változatosságaira.

A tolerancia teljes hiányának meg is lett a következménye: a pakisztáni kisebbségek 1947-ben a lakosság 25 százalékát tették ki, míg ma ez a szám mindössze 3 százalékot mutat. „Ez a pluralizmusról, a sokszínűségről szól, ami csak akkor jöhet létre, ha sokféle embert elfogadnak. Senki sem mondhatja azt, hogy egy pluralista államban él, miközben az országban csak egy fajta vallást fogadnak el” – áll a könyvben is.

A kép, amit McMaster mutatott meg Trumpnak, nosztalgikus emlékképként empátiát válthat ki, de soha nem hozza vissza a múltat. Washington terrorellenes politikája után szabadon koncentrálhat a nemzetépítésre, de az alapvető normák visszaállítása közepette elfeledkezik a sokszínűségről. A cikk szerzője szerint a fotó valóban emlékezteti az embereket arra, hogy egykoron milyen társadalmi állapotok uralkodtak Afganisztánban, Irakban vagy Egyiptomban, de a könyv talán épp ennek a leegyszerűsített képnek a veszélyeire hívja fel a figyelmet. Rámutat, hogy az ország sokkal fontosabb dolgot vesztett el, mint a miniszoknyákban sétáló nőket.

Orientalista.hu – Hirado.hu, Foreign Policy

Címkék: , , , , , , ,






Back to Top ↑