2015. 04. 13.
Interjú egy magyar lánnyal aki szír menekülttáborban önkénteskedik
2015. 04. 13.
Nágó Zsuzsa a szíriai konfliktus menekültjein segít Törökország területén található táborokban. A törökországi kurdokat a török állam minden lehetséges eszközzel gátolja az Iszlám Állam elleni harcban, sőt a török hadsereg néha segíti is a szélsőséges szervezetet. Ezt megelőzendő a civilek őrjáratot szerveznek, azzal a céllal, hogy leleplezhessék a törökök és az Iszlám Állam közötti nem hivatalos összefonódásokat. A szíriai határ melletti törökországi menekülttáborokban elkeserítő a helyzet, de az önkéntesek munkája, a civil szervezetek és a kurd önkormányzat valamiképpen próbál javítani ezen. Nágóval az ottani élményekről beszélgettünk.
Hogyan jutottál Székelyudvarhelyről a török határ menti menekülttáborba dolgozni?
A Babes-Bolyain végeztem újságíróit, aztán a kalandvágy kivitt Angliába, mint au-pairt, 50 fonttal. Utána mindenféle munkákat végeztem és utazgattam, s közben rájöttem, melyek számomra az értékek, mitől élek igazán. Úgyhogy most már vagy 2 éve keresgéltem menekülttáboros lehetőségeket, közben cigányokat tanítottam írni-olvasni-számolni, a londoni Afgán Szövetségnél önkénteskedtem stb. Ezekre mind egyedül találtam, a szervezeti kereteket lassúnak és nehézkesnek éreztem.
Anglia után hátizsákosan, CV-vel felszerelkezve átmentem Dél-Franciaországba, oktatási munkát keresni. Ez is ajtóról ajtóra kopogtatás volt. Gyorsan találtam is munkát, és volt még 4 hónap szabadidőm kezdésig, úgyhogy gondoltam, ez egy meglepetés és lehetőség az univerzumtól számomra, hátha találok valamit Törökországban, és közelebb kerülök a táborokhoz. Így is történt, Ankarában találtam angol tanítási lehetőséget.
No és innen a határig?
Kerestem és találtam olyan embereket, akik hozzám hasonlóan már tettek valamit a városi menekültekért, együtt gyűjtöttünk tejet és ruhaneműt, azt busszal levittük Surucba. Ők egyetemisták, kurdok voltak, és volt kapcsolatuk a kurd párttal (BDP), és így tudtuk, hogy pontosan hova menjünk Surucon belül, hova tegyük le a cuccokat, vagy hogy a hat tábor közül melyikben van a leginkább szükség a tejre.
Surucban milyen állapotok uralkodnak?
Surucban nincs probléma az ISIS részéről, ők csak a Mursitpinari határátkelőig jutottak, és ha néha át is jutnak kémek, hamar megszabadulnak tőlük. A városban 40 000 ember él, és tele van katonákkal, tankokkal, de nincs konfliktus a helyiek és a katonaság közt, a katonák nagy része amúgy is kurd. A probléma a határátkelőknél van. De szerintem ott is vannak a kurdoknak kapcsolataik, mert mikor illegális határátkelésre kerül a sor, hallottam olyat újságíróktól, hogy bár a reflektor be van kapcsolva, de mikor a csapat egy olyan részhez ér, hogy a fény épp rájuk esne, a PKK összekötő személy felemeli a karját, és a reflektor kialszik. Ezt egy csapattól hallottam, nem tudom, mennyire gyakori. Általában más a módszerük.
A rólad nemrég megjelent cikkben említetted, hogy Maserben őrjáratoznod is kellett, pontosan mi mindent csinálsz te ott?
– Nem kellett, választottam. Maser az utolsó falu a határ előtt, az a bázis a szökésekhez is, mindkét oldalról, úgyhogy fontos, hogy tisztán tartsák.
Értem, de ez már katonai feladat, ezt YPJ-osztaggal együtt, vagy hogyan végezted?
Nem, a helyiek és bárki, aki oda ellátogat – bármilyen céllal-okból, pl. harcolni akar vagy önkénteskedni, egyetemisták vagy csak egyszerű törökországi állampolgárok, kurdok, törökök, akik csak tudni akarják, mi is történik ott, és meg akarják akadályozni, amennyire lehet, hogy ISIS-katonák szökjenek át vagy, hogy főleg a török katonaság dolgát megnehezítsék, az ISIS támogatására – csapatokba szerveződnek és figyelnek minden éjszaka, sötétedéstől hajnalig. Nincs szigorúan elhatárolva, mi katonai feladat és mi civil, ők úgy veszik, mind egyformák vagyunk, és ugyanúgy ki kell vennünk a részünk a védelemből, ki ahogyan tudja.
Körülbelül hányan vannak ott ilyen csapatokba szerveződve, milyen állampolgárok főleg?
A faluban vannak harcosok (a népi kurd erőktől – YPG, a női népi kurd erőktől – YPJ és a törökországi Kurd Munkáspártól – PKK) bár persze nem tudod, csak sejted. Ők azok, akik az elfogott ISIS tagokkal foglalkoznak, és ők azok, akik tulajdonképpen szervezik felülről az egészet, a helyiek bevonásával. Úgy mondták, van a faluban kb. 5-6 gerilla, aki minden éjjel járőrözik vagy legalábbis készenléti állapotban van, a civilek mellett. Ez állandó. A többi meg a látogatóktól függ, én találkoztam sok török állampolgárral, kurdokkal és törökökkel. Sok az olasz: anarchisták, baloldali csoportok, mindenféle nemzetiségű egyének stb.
A menekülttáborban hányan vannak, hol helyezkedik el? Honnan kaphatnak segítséget a táborlakók?
Suruc városban, vagy a közvetlen környéken van hat tábor, amit a kurd önkormányzat működtet, 25 000 menekülttel. Ezek nagy része kurd, de vannak arabok is. A jezidik Diyarbakir mellett vannak, mert az egy teljesen más kultúra, ők nem férnének meg a muzulmánokkal.
A kurd táborokon kívül van egy AFAD-tábor, ami a török kormány hivatalos, a katasztrófavédelmi igazgatósága által működtette tábora, az nagyon jól felszerelt, 35 000 férőhelyes, de csak 7000-en vannak benne jelenleg. Olyan, mint egy börtön (szigorúan ellenőrzött), és az oktatás csak törökül és arabul történik, úgyhogy a kurdok ezt annyira nem szeretik.
A táborokban élő menekültek élete teljesen más, mint a városokban élőké. A legnagyobb részt Surucban a kurd önkormányzat állja, plusz a külföldi segélyek – leginkább német és holland kormányzati és NGO-csomagok vagy pénz -, meg nagyon sok folyik be egyének részéről is, különböző csomagok (pl. ruhanemű és játékok) formájában.
Zárójelben jegyzem meg, hogy én például csak az Ankarában élő külföldiektől annyi takarót, ruhát, játékot gyűjtöttem, hogy egy mikrobuszba nem fért be, a párthoz kellett a nagy részét átvinni, s ők lehozták az ő szállítmányukkal. Tehát az emberek nagyon segítőkészek, csak el kell kezdeni.
A táborokban kapnak reggelit (rizst, olívabogyót vagy kenyeret és kis halvát általában) és ez 50 000 török lírába kerül a hat táborra havonta. A levest, ami szintén mikrobuszban érkezik, egy nagy kondérból merik ki önkéntesek, van, hogy az önkormányzat állja. Zöldséget és gyümölcsöt viszont nem esznek, pedig nagyon olcsó a környéken, de valamiért ez még nem működik. Valószínűleg fog, ezen dolgozunk. A tej a másik probléma, a gyenge táplálkozás miatt az anyáknak nincs anyatejük, és rengeteg a csecsemő-gyerek, és ezert dobozos tejet vesznek és tejport, ami nemcsak drága, de sok tápérteke sincs. Mielőtt eljöttem, ezen dolgoztam, hogy vegyünk kecskéket (voltam a piacon, egy tejelő kecske 350 líra) és tartsuk őket a tábor mellett, mert a tejük nagyon jó a kisgyerekeknek is, a legközelebb áll összetételben az anyatejhez, plusz adna valami elfoglaltságot a menekülteknek is, mert a legnagyobb probléma a táborokban az elfoglaltság hiánya. Sokan az elszenvedett traumák miatt annyira bezárkóztak, hogy nem is akarnak semmit csinálni egy darabig, a menekültek nagy része viszont igen, bármit! A gyerekekkel szerveztünk például szemétgyűjtő versenyt.
Van pár olyan dolog, amelyek esetében máig sem tudok dönteni, hogy mi a morális megoldás rá: például a helyiek felvesznek dolgozni menekülteket napokra vagy hetekre, a központi téren folyik az emberek válogatása, de csak 1/3-át fizetik annak az összegnek, amit egy helyinek adtak volna. A másik, hogy a segélyek osztogatásakor minden dobozt fel kell bontanunk, hogy ne adhassák el a feketepiacon. S mindkét esetben mindkét felet megértem, gyakran nagyon összetett a helyzet.
Te melyik táborban dolgozol?
Én a hat tábor közül 3-ban voltam, a Rojava, a Kobane és az Arin Mirhan táborokban, de ez úgy van, hogy te szervezed nagyrészt a napjaid, megérdeklődöd, hol épp mi van, és te döntesz, hová mész. Voltam a depókban, ahol ruhaneműt és élelmiszert szortíroztunk, csomagoltunk, álltam kamionon és adogattam le az olajat, lisztet stb., voltam sátrat építeni, gyerekeknek foglalkozást szervezni, ami éppen akadt.
Most utoljára az egyik táborban találkoztunk egy 14 éves gyerekkel, akinek a 21 éves bátyját lelőtte egy ISIS-terrorista. A gyerek, mikor ezt meghallotta, elkezdett szaladni a határ felé, és aknára lépett, úgyhogy térdtől nincs lába, és tolókocsiban ül. Ez 2 hónapja történt vele, most meg az egyik barátnőnk rövidfilmet forgat a gyerekről, s pénzt akarunk gyűjteni neki műlábra.
Hogyan bírod, hogy ilyen gyakran szembesülsz ilyen szörnyűségekkel?
Maga a halál nem visel meg annyira, mint a halál lehetősége. Az, hogy tudom, reális lehetősége van annak, ha visszatérek, nem mindenkit találok életben a barátaim közül. A képek, amiket a halottakról mutatnak, szörnyűek, és igyekszem őket elkerülni, mert az úgysem segít. Az fáj leginkább, hogy az, hogy egy ember halott, nem véletlenszerűen történt, hanem mert egy másik ember megölte. És hogy a halottak nagy része nagyon fiatal, 20 év körüli, hogy úgy haltak meg, hogy nem is igazán éltek előtte. És úgy haltak meg, hogy valószínűleg tudták, hogy meg fognak halni, és azt is, hogy lehet, hogy megkínozzák őket előtte. Ezért is tartanak a harcosok egy utolsó golyót maguknak, de nem mindig tudják használni. De úgyis harcolnak, mert életet védenek ezzel. És épp ezért tisztelem őket. Egy PKK harcos azt mondta, ő nem a kultúráért, nyelvért, földért harcol, mert egy ember élete sokkal többet ér ezeknél a fogalmaknál. Hanem az embertelenség ellen harcol, és egy olyan világ érdekében, ahol gyilkosság büntetlenül nem maradhat. És ő ezert kész a saját életét odaadni, és csak azt reméli, a saját halála a barátai halála előtt történik meg. Ez a sötét rész, a halál közelsége és a halál módjának a borzalma. És nem ez vonz vissza oda, hanem hogy ezek ellenére, a harcosok és civilek tele vannak életkedvvel és tenni akarással és reménnyel és akarattal, van bennük olyan tűz és morális erő, amit a dekadens nyugaton ritkán tapasztaltam.
think.transindex.ro