Keresztények

2019. 02. 22.

Az Abu-Dzabiban aláírt dokumentumról – A párbeszéd titka: az igazság közöttünk, fölöttünk áll

Két hete, február 4-én sokakat meglepett, hogy Ferenc pápa és a szunnita iszlám legfőbb vallási központjának vezetője, az al-Azhar egyetem és mecset főimámja az Abu-Dzabiban megrendezett vallásközi találkozón közös nyilatkozatot írtak alá. Török Csaba teológus, egyetemi tanár írását adjuk közre.

VI. Pál első enciklikájában, az Ecclesiam suam kezdetűben a párbeszédet jelölte ki az Egyház útjául. A II. vatikáni zsinat Nostra aetate kezdetű dokumentuma pedig megmutatta, hogy — az eltérések elfedése nélkül — milyen értékes, adott esetben a miénkkel közös vonásokat fedezhetünk fel a jelentős világvallásokban. Az azóta eltelt több mint fél évszázad során rengeteg „első” lépésre került sor ezen a területen. Szent Péter után először látogatott el római pápa a Szentföldre, egy zsinagógába. Először fogadott a Vatikán nem katolikus egyházi vezetőket, és ugyanígy: első ízben keresték fel a pápák a nem katolikus keresztény közösségek központjait, jelentős helyeit. Első ízben került sor a világvallások és a Katolikus Egyház vezetői között találkozókra Rómában, Assisiben és a világ számos pontját. Megannyi „első” és „történelmi” alkalom, a kiengesztelődés, a megbékélés, a közeledés és az útkeresés állomásai. Épp ezért napjainkban talán már kevésbé vagyunk érzékenyek egy-egy eseményre, azt is mondhatnánk: a sokadik „első” alkalom már nem éri el az ingerküszöbünket.

Emellett azt is természetesnek tekinthetjük, hogy amikor egy eszmény gyakorlattá válik, akkor újra meg újra kérdések, akár kételyek és kritikák merülnek fel. Ha az üdvösséget nem rezerváljuk a katolikusoknak, és a keresztséget nem tételezzük az üdv elérése abszolút szükséges kritériumának, akkor mi értelme a semmilyen áldozattól vissza nem riadó missziónak? Hogyha (f)elismerjük a kegyelem, az isteni jelenlét vagy működés jeleit mások körében is, akkor miként tudjuk megőrizni, vagy akár még meg is erősíteni a saját identitásunkat? És ha túl sokat beszélünk arról, mi mit tanulhatunk a másiktól, nem ássuk-e alá azt a meggyőződésünket, miszerint mi képviseljük a leginkább az isteni kinyilatkoztatásban foglalt igazságot?

Ezek a kérdések bizonyos értelemben ösztönösek. Bár a tárgyuk teológiai, lényegében véve mégis inkább emberi őrlődésekről van itt szó. A párbeszéd ugyanis nehéz. Mérlegre teszi az önismeretemet, az önazonosságomat. Ezen felül vizsgálódásra hív: mi a lényeges, s mi kevésbé az (szakszóval: szembesülünk az igazságok hierarchiájának kérdésével)? Igen sokszor tapasztaljuk, nem csak vallási közegben, hogy a másikkal, a másmilyennel való találkozás, a vele való kapcsolatfelvétel félelmeket szabadít el, illetve furcsa, önállító reakciókat vált ki.

Itt érkezünk el a probléma gyökeréhez: hogyan lehet egészséges párbeszédet folytatni? Tény, hogy a maszatolás, az udvariaskodás nem párbeszéd, hanem locsogás. De ettől még nem eshetünk a másik végletbe sem: aki annyira meg van győződve a maga igazáról, hogy legfeljebb meghallgatja a másik véleményét, de abból semmit nem fogad be, az képtelen a párbeszédre. Az nem dialógus, ha én elmondom a magamét, tolerálom a tiedét, és végül mindketten változatlanul, saját zárt identitásunkban megerősödve megyünk tovább.

Az igazi párbeszéd titka az, hogy apránként megértjük: az igazság nem az enyém vagy az övé. Nem konkurenciaharcot folytatunk az igazság birtoklásáért. Az igazság közöttünk, fölöttünk áll. Az elgondolás, miszerint a végső igazság meghódítható vagy kézben tartható, a szellemi agresszió egyik ősformája. Leplezetten, de azt üzeni: az ember ura az igazságnak. Csakhogy Jézus maga az Igazság, méghozzá a személyes Igazság, aki nem ismer önmaga fölött urakat.

Éppen ezért a vallásközi párbeszéd nekünk, keresztényeknek Krisztus kutatásának, szolgálatának, egyre teljesebb értő befogadásának az útja. Ezért is erősítette meg Ferenc pápa az Evangelii gaudium kezdetű buzdításában: „Az evangelizáció és a vallásközi párbeszéd egyáltalán nem ellenkezik egymással, sőt támogatják és táplálják egymást” (251).

Az Abu-Dzabiban aláírt közös dokumentum alapgondolata a közös emberség, az emberi testvériség megtalálása, amelyben Isten igazsága tárul fel előttünk. Nem dogmatikai kérdéseket tisztázó szöveg ez (és épp ezért nem is szabad ilyesmit számonkérni rajta), hanem közös hitvallás a Teremtő és a teremtmény mellett. Az aláírók nyíltan kimondják: „elfogadják a párbeszéd kultúráját mint követendő utat; az együttműködést mint magatartást; a kölcsönös megismerést mint módszert és kritériumot”. VI. Pál dialóguselve itt találkozik II. János Pál első enciklikájának alapvetésével: „Az Egyház útja ez az ember, és erre az útra épül minden más út, melyen az Egyháznak járnia kell. Krisztus ugyanis kivétel nélkül minden embert megváltott, s az emberrel – kivétel nélkül mindegyikkel – került kapcsolatba, még ha az ember ennek nincs is tudatában” (Redemptor hominis, 14).

Ha a mai, konfliktusoktól gyötört világban a nagy világvallások vezetői így látják meg az igazság fényét, akkor ezzel reményt ajándékoznak mindannyiunknak, hiszen elválaszthatatlanná teszik az egy Isten megvallását az egy emberség gyakorlati szinten történő tiszteletben tartásától, megvédelmezésétől és előmozdításától. „Isten nevében, aki minden embert egyenlő jogokkal, kötelességekkel és méltósággal teremtett, és aki meghívta őket, hogy testvérként éljenek együtt egymással, hogy benépesítsék a földet, és terjesszék benne a jónak, a szeretetnek és a békének az értékeit” – ahogy az Abu-Dzabiban aláírt dokumentum fogalmaz.

Magyar Kurír

, , , ,




Back to Top ↑