Lapszemle

2017. 12. 09.

Magyarok, akik a halál torkában is a végsőkig kitartanak Szíriában



Tucatnyi honfitársunk él a háború sújtotta országban. Meglátogattuk őket!

Mielőtt kitört volna a háború, több száz magyar élt Szíriában. A lassan hét éve tartó, csaknem félmillió halálos áldozatot követelő konfliktus felmorzsolta a virágzó közösséget, így napjainkra csupán tucatnyi magyar maradt a sokat szenvedett országban. Nehéz sors jutott nekik: az ágyúdörgés, a gránáteső és a rakétatűz természetessé vált az életükben, sőt olyan is akad közöttük, aki súlyos sérüléseket szenvedett. Mindezek ellenére a végsőkig kitartanak. Szíriába utaztunk, hogy felkeressük a fronton élő honfitársainkat.

Futólépésre váltunk, amikor egyszer csak óriási dörejek nyomják el a damaszkuszi Al-Abbasszijin téri körforgalom autóinak zaját. A közeli épületekből ágyúkkal lőnek, felettünk egy vadászgép éles fordulatot vesz, hogy újra csapást mérjen a közeli, tőlünk alig egy kilométerre fekvő célpontokra. Ránk azonban nem ezek a fegyverek veszélyesek. A körforgalomra egyenes rálátásuk van az iszlamistáknak, akik innen hatszáz méternyire, a szíriai főváros Dzsobar nevű kerületébe fészkelték be magukat, amely most lándzsahegyként ékelődik a keresztény negyedbe. A helyiek jól tudják, hogy a Dzsobarra párhuzamos utcák viszonylag biztonságosak, mert takarásban vannak a dzsihadisták gránátjaitól, ám a merőleges utcákon ajánlatos sietni. Mi most megúsztuk; nem úgy az az ötéves kisfiú, akivel néhány napja végzett ugyanitt az iszlamisták gránátja.

Arra persze senki nem számított, hogy szíriai látogatásunk felhőtlen kikapcsolódás lesz. Ezt már a libanoni–szíriai határátkelőn érezzük, ahol a szíriai oldalon a váróteremben többen is alszanak a padokon; ők legálisan hagynák el az országot. Majd katonai ellenőrző pontok sora következik, ahol a szíriai arab hadsereg géppisztolyos katonái ellenőrzik a papírjainkat. Az eljárás mindig ugyanaz: ilyenkor le kell kapcsolni az autó lámpáját, hogy ne világítson a katonák szemébe, bent viszont fel kell kapcsolni a világítást, hogy mindenkinek látható legyen az arca. A papírok átvizsgálása után a csomagtartó következik, amelyre ha kétszer rákoppint az ujjával a katona, már mehetünk is tovább. Utunk során vagy száz ilyen ponton keltünk át, nemcsak autóval, gyalogosan is. Szíriát emiatt sokan az ellenőrző pontok országának tartják, így biztosítják a Bejrút–Damaszkusz-autópályát is, amely az egyik legfontosabb összeköttetés az ország fővárosa és a külvilág között. Még a környező dombokról is katonai őrtornyokból figyelik a forgalmat.

Üzletsor | A szerző felvétele / Magyar Nemzet

Hosszas és aprólékos egyeztetés előzte meg szíriai utunkat, amely – mint azt Damaszkuszban megtudtuk – egyedire sikeredett: ezúttal nem az illetékes minisztérium által szervezett sajtólátogatáson vettünk részt, hanem szabad kezet kaptunk, hogy felkeressük a szíriai magyarokat. Segítségünkre volt ebben Kassab Adonis, az Orientalista.hu főszerkesztője, akinek most éppen az édesanyjához tartunk. Ő csak ötszáz méterre lakik a frontvonaltól.

Tízpercenként egy lövés

Miért marad valaki magyarként Szíriában? Hogyan éli mindennapjait a frontvonalon? Damaszkuszban erről bizonyosan Kassab Zsuzsanna tud a legtöbbet. Szívélyesen fogad bennünket a lakásában, mire két kutyája is ott terem. Lizzy és Darsy a mai napig nem tudta megszokni a háborús zajokat, amelyek tízpercenként szakítják meg a csendet. Az itt élők már azonnal tudják, kinek a fegyvere szól. Az elefántrakéták arról kapták a nevüket, hogy indításukkor olyan hangot adnak, mint a trombitáló elefántok, míg a sárkányrakéták indításánál a föld is erősen megremeg. Az ágyúdörgés olyan természetes ezen a környéken, mint nálunk a madárcsicsergés.

„Ez semmi, ezek a mieink” – mondja most Zsuzsa arra utalva, hogy már csak a kormányerők tüzelnek a pár száz méterre lévő, Március 8. nevű toronyból, amely a kormányon lévő Baasz Párt 1963-as hatalomátvételének napjáról kapta a nevét. A toronyépület Dzsobar felé eső része már ki van lyuggatva az ellenség rakétáitól, mégis stratégiai pontnak számít, mert innen rá lehet látni az iszlamisták állásaira. Dzsobart egyébként napjainkra totálisan szétlőtték, ami cseppet sem jelenti azt, hogy veszélytelen lenne. A kelet-gútai front iszlamista fellegvárában a Rahman-légió (Fajlak al-Rahman), az Iszlám Hadsereg (Dzsejs al-Iszlam), valamint az Al-Kaida nemzetközi terrorszervezetének szíriai ága, az An-Nuszra Front ásta be magát – szó szerint. A kerület ugyanis tele van alagutakkal, amelyek nemcsak védelmet nyújtanak a dzsihadistáknak, hanem megkönnyítik támadásaikat is. Ám előfordul az is, hogy időnként a kormányerők és az iszlamisták alagutakat ásnak a másik fél épületei alá, majd a levegőbe röpítik őket. Ilyenkor nemcsak ott, hanem az egész keresztény negyedben reng a föld.

Damaszkuszi homlokzatok | Fotó: A szerző felvétele / Magyar Nemzet

„Több okom is volt rá, hogy inkább Szíriában maradjak” – kezdi történetét Zsuzsa, miközben halljuk az ágyúzást. A középkorú, ám nagyon is fiatalos nő a nyolcvanas években ismerkedett meg a férjével, s úgy döntöttek, Szíriában folytatják életüket. Gyermekeiknek így két anyanyelvük is van, a magyar és az arab. Itt, a keresztény negyedben éltek évtizedekig, amíg ki nem tört a háború. Mivel az egyik lánya Damaszkuszban talált párt magának, úgy döntött, semmiképpen nem hagyja őket egyedül. Ők idővel mégis távoztak az országból. További érv volt a maradás mellett az a szépségszalon, amelyet Zsuzsa saját erejéből fejlesztett fel annyira, hogy széles vendégkört épített ki az egész városban.

„A nők háború idején is szépek akarnak lenni” – mondja. – „Egy élet munkáját mindig nehéz feladni.”

Ám ennél is fontosabb, hogy 2012-ben – amikor a lányai hazaköltöztek – még senki nem tudta, hogy a szíriai válság ilyen hosszú ideig eltart.

Az sem mellékes, hogy sokszor az üres lakásokba telepítették a menekülteket, akiket aztán nem lehetett onnan kitenni. Végül pedig fontos érvnek bizonyult az is, hogy sokan bíztak Zsuzsában.

„Úgy éreztem, hogy erőt adok nekik, hiszen külföldi, magyar nőként is elfogadtak és befogadtak, szeretnek és elismernek, ezért sokan jöttek hozzám tanácsért. Nekik olyan voltam, mint egy kis menedék, sziget, ahová el lehet jönni megnyugodni” – teszi hozzá Zsuzsa. Hangja még az ágyúdörgésben is nyugalmat áraszt.

Az iszlamisták ugyanakkor alaposan megnehezítették az itteni életet. Zsuzsa maga is súlyos sérüléseket szenvedett, amikor a lánya esküvőjét tartották 2013 nyarán. Abban az időszakban különösen rossz volt a biztonsági helyzet, akkor történt a híressé vált kelet-gútai vegyi támadás is. Amikor a lányával elindult a fodrászhoz, a hátuk mögött csapódott be egy gránát, s Klaudiának a vállába fúródott egy repeszszilánk – amelyet a mai napig nem távolítottak el –, emellett a nyakát is eltalálta egy fémdarab az artéria mellett. Zsuzsának a fülét, a könyökét és a lábát érte szilánk. A fodrászatot még el tudták érni, ahonnan a közeli francia kórházba vitték őket.

„Szörnyű volt a látvány a kórházban, iszonyatosan sok sebesült mindenhol, ahová csak néztünk” – emlékszik vissza az asszony. Azt mondja, még ma is vannak veszélyes helyzetek, mert a dzsobari iszlamisták időnként megőrülnek, és vadul lövöldöznek olyan házilag eszkábált rakétákkal, amelyeknek a fejét szögekkel tömik tele, hogy még nagyobb sérülést okozzanak.

„Én pontosan az ellenkezőjét tapasztalom annak, mint amit a nyugati és a magyarországi média ír, máshogyan élem meg az itteni történéseket” – válaszolja Zsuzsa arra a kérdésemre, hogyan értékeli a nyugati média tudósításait. Ő nem tartja magát kimondottan kormánypártinak, sőt úgy látja, itt is vannak problémák a kormánnyal. „Ennek ellenére itt élő keresztény emberként tudom, hogy ez a kormány teljes mértékben véd minket” – hangsúlyozza.

Így Zsuzsa továbbra is maradna Szíriában. Itt, a frontvonalon ő ugyanúgy él, mint békeidőben, munkatársával és barátnőjével, Georgenával pedig nap nap után várja a vendégeket a szépségszalonba, ahol ma is sok a munka.

Újra biciklizni egy jót Hódmezővásárhelyen

A damaszkuszi operaház ilyenkor, háború idején is nyitva áll a látogatók előtt. A belépéskor detektorokkal vizsgálnak át mindenkit, így van ez több hivatalban is a háború óta. Magas rangú vendég érkezik este, Bassár Dzsafari, Szíria ENSZ-nagykövete is itt van közöttünk, aki az eddig nem túl eredményes genfi béketárgyalásokon képviseli Damaszkuszt. Az operaház előterében egészen különös látvány fogad: halott kisfiút ábrázol egy hatalmas rongybaba, papírtekercset tartva a kezében. Gyerekek írták rá gondolataikat, amelyek így kezdődnek: „Nekem jogom van…” Majd következnek a kívánságok: „…a szüleimhez, az álmaimhoz, az iskolához, a tanuláshoz, hogy nyugodtan éljek, hogy szép ruhákban járjak, hogy segítsek a barátaimnak, hogy felépítsem a házamat, hogy jóllakjak, hogy felnőjek, és segítsek a szíriai gyerekeknek, hogy legyen egy ágyam, hogy édesanyám ölében üljek.”

„Jogom van hozzá, hogy édesanyám ölében üljek” | A szerző felvétele / Magyar Nemzet

Derűsen, mosolyogva szólít meg minket az operaházban Nouri Suzann, aki amellett, hogy fogorvosként és szájsebészként dolgozik, a damaszkuszi szimfonikus zenekarban oboázik. Prokofjev, Verdi, Bellini, Wagner és Bizet a mai program. Talán a zenekar tökéletes hangzása miatt érezzük, Suzann magyarként is megtalálta a helyét Damaszkuszban.

„ Nem volt könnyű” – kezdi az előadás után saját történetét, miután arról érdeklődünk, miért maradt Szíriában. Ő is mérlegre tette az érveket a távozás és a maradás mellett, aztán úgy látta, hogy a háború közepén itt tud többet segíteni az embereknek. Ide kötötte rendelője és karrierje is. „Itt megvolt a helyem, értékesebbnek éreztem magam, mint Magyarországon.”

Suzann életét is alaposan felbolygatta a háború. Egyszer épp a házuk kapuja előtt robbant fel egy gránát, két hete pedig azt a kórházat érte bombatalálat, ahol dolgozik – ennek halálos áldozatai is voltak. A nő szerint kezdetben az volt a legfontosabb, hogy olyan életet alakítsanak ki, amely alkalmazkodik a megváltozott helyzethez. Így például idővel rájöttek, mely utcákon biztonságosabb a közlekedés, s alapvető létfeltételeik sem feltétlenül adottak, hiszen az áram- és vízszolgáltatás még mindig nem folyamatos lakókörzetükben.

Annak is nagyon örülnének, ha újra megnyitna az országban a magyar nagykövetség, s nem kellene mindenért Bejrútba utazniuk, ha hivatalos okmányaikat szeretnék intézni. Házassági papírjaikra is másfél évet kellett emiatt várni.

Hová lett a víz? | Fotó: Firas Magdesi / Reuters

Suzann-nak ma is nagyon hiányzik Magyarország. Egykori otthonáról leginkább az internetről szerez híreket. Kicsit talán félne is hazalátogatni, mert attól tart, hogy ha egyszer megtenné, ott tartaná a lelke. Néha arról álmodik, milyen jó lenne Hódmezővásárhelyen biciklizni.

A haza olyan, mint a beteg édesanya

Különös érzés a háborús Damaszkuszban Budapesttel találkozni. A damaszkuszi zeneművészeti főiskola dékánhelyettese irodájának falán ott díszeleg a Vajdahunyad vára, a Lánchíd, illetve a Parlament épületének képe.

„Nem tudok elszakadni, ez a másik felem” – mondja Maruán Abu-Dzsandzsah, akinek az édesanyja magyar, maga is hosszú évekig tanult nálunk. A hazánkhoz való ragaszkodása azonban nem csak a dekorációkban merül ki: még kollégáit is megtanította egy kicsit magyarul. A negyvenes évei közepén járó férfi elsősorban azért maradt Szíriában, mert az élete nagyobbik része mégiscsak ehhez az országhoz köti. De ennél is fontosabb az az érve, amelyet érzékletes hasonlattal vázol nekünk: ha valakinek beteg az édesanyja, nem hagyhatja cserben. Így van ő a hazájával is.

„Itt nagyobb szükség van rám, mint Magyarországon” – mondja.

A férfi úgy látja, Damaszkuszban az utóbbi években veszélyes volt élni. Ha valaki reggel elment otthonról, nem tudhatta, hazatér-e még valaha.

„Az elmúlt hat-hét évben mindenki elbújt a lakásában” – vázolja a helyzetet.

Szerencsésnek tartja magát annyiban, hogy ahol a családjával él, csak egy-két kisebb „zűr” volt, így nem esett bántódásuk. A zeneakadémia épülete azonban többször is megsérült, mert vele szemben a szíriai hadügyminisztériumé van. Nemcsak az ablakok törtek be, több hangszer is tönkrement a robbantások során. Maruán viszont immár optimista: szerinte egyre több jel utal arra, hogy javul a biztonsági helyzet az országban.

„Magyarországon semmim nincs”

Lányaival menekülne a szíriai pokolból a magyar anya – ezzel a címmel jelent meg a múlt évben a Blikk cikke, amelyet aztán számos hazai lap torzítottan közölt. Az írás szerint a Hama városában élő Mónikáék szeretnének hazajutni Magyarországra, ez azonban nem egyszerű, ugyanis magyar útlevelük lejárt, és a 2012. december 31-ig működő magyar külképviselet két éven át tartó kérésük ellenére sem újította meg. Ekkor határoztuk el, hogy mindenképpen megkeressük a magyar hölgyet, és segítünk neki. A magyar külüggyel, a Helsinki Bizottsággal, illetve Mónika magyarországi segítőjével, Amirával való egyeztetéseink során azonban kiderült, egészen más az igazság, mint amit a hazai lapok közöltek.

„Azért döntöttem a maradás mellett, mert Magyarországon semmim nincs. Szíriában mégiscsak van fedél a fejem felett, és amíg nem vagyunk életveszélyben, nincs értelme elmennünk Magyarországra” – így indokolja most döntését Mónika, miért maradt inkább Szíriában, majd hozzáteszi: – Ott nincs jövőm.

A 42 éves, háromgyerekes nő most már azért nem szeretné, hogy közöljük a vezetéknevét, mert a magyar média csúnyán visszaélt a történetével, szenzációhajhász módon kiszínezte, ezzel pedig lejáratta a magyar külügy előtt. Mónika a kilencvenes évek elején ismerte meg a férjét Magyarországon, majd fel is vette a muzulmán vallást. Amikor a nagyobbik gyermekük hatéves lett, úgy döntöttek, inkább Szíriába költöznek, hiszen ott akkor még jó volt a biztonsági helyzet. Aztán 2011 júliusában itt is nagy tüntetések voltak, amire válaszul bevonultak a városba a tankok. Az akcióban több mint kétszázan haltak meg. Mónikáék előbb Damaszkuszba, majd Aleppóba menekültek, majd amikor valamelyest javult a helyzet, visszatértek otthonukba. Hama azóta biztonságos városnak mondható. Négy éve azonban szomorú fordulat következett be a család életében: Mónika férjét egy közlekedési baleset miatt börtönbe zárták, így a család bevétel nélkül maradt. Férje családja ugyan fizeti a lakás rezsijét, őt és vele élő legkisebb lányát magyarországi barátnői támogatják a mindennapos megélhetésükben (nagyobb lányai már megházasodtak). Most vészhelyzet esetére csináltatná meg kislánya magyar útlevelét, hogy adott esetben elhagyhassa az országot. Ehhez azonban el kell jutniuk a bejrúti magyar nagykövetségre, s erre egyelőre nincs pénzük.

A kis család mindennapjai hasonlóak: Mónika reggelenként iskolába viszi leányát, majd bevásárol és megfőz. Délután gyakran átmennek tévézni nagyobbik lányához – persze csak ha van áram.

Járókelők | Fotó: Omar Sanadiki / Reuters

„Hamában élek már 17 éve, de ez csak az otthonom, nem a hazám” – mondja az asszony. Budapestből nagyon hiányzik neki a Duna-part, ahol annak idején sokat sétáltak. Arra a kérdésre, szerinte mi lesz a szíriai háború vége, csak ennyit mond: „Passz!”

Több ezer rakéta célpontjaként élni

Ha vannak Szíriában olyan települések, amelyek a kormányerők előretörése ellenére továbbra is veszélyben vannak, azok közt a Hama tartományban fekvő Mahardé bizonyosan előkelő helyet foglal el. A keresztény város alig négy-öt kilométerre fekszik a dzsihadista Dzsund al-Aksza nevű terrorszervezet állásaitól, de az Al-Nuszra Front fegyveresei is a közelben tanyáznak. Csodával határos módon azonban a kisvárost eddig mindvégig meg tudták védeni a városban verbuvált harcosok, illetve a Szíriai Szociális Nemzeti Párt katonai szárnyának önkéntesei.

Itt él családjával Kecskés Julianna, akinek a Szíriába kerülése nagyon hasonló azoknak a magyaroknak a történetéhez, akik a háború ellenére is az országban maradtak. A férje Magyarországon tanult, majd miután végzett az egyetemen, úgy döntöttek, hogy kiköltöznek Szíriába. 1976-ot írtak akkor, mára már öt fiú- és két lányunokájuk is van a három lányuktól. Mahardéban idén tavasszal volt a legrosszabb a biztonsági helyzet, amikor a településtől mindössze fél kilométerre lévő faluból célba vették őket. Ki kellett telepíteni a nőket és a gyermekeket, mert féltették őket a dzsihadistáktól. A keresztény kisváros addigra már sok megpróbáltatáson ment keresztül: az elmúlt években hat-hét ezer rakéta és gránát csapódott be ide.

„Ehhez képest nem volt túl sok haláleset, de így is már száz lakost vesztettünk el” – mondja Julianna.

Julianna egyre több érvet hoz fel a maradás mellett. Férje nyugdíja ugyan már csak száz dollárt ér, ez még mindig több annál, mint amennyit Magyarországon kapnának. Gyerekei sem akarnak elmenni innen, őket pedig semmiképpen nem hagynák itt. Mahardéban nem különösebben számít, hogy Juliannának még mindig nehézséget okoz bizonyos arab hangok kiejtése, mert a városban sok külföldi él. Ők az egykori Szovjetunióból és Jugoszláviából, Lengyelországból és Görögországból érkeztek ebbe a kis keresztény városba, amely messze földön híres a boráról.

A férjével legutóbb 2010-ben jártak Magyarországon, azóta egyszer sem tudtak hazajönni, még látogatóba sem.

„Nem is megyek, amíg nem lesz magyar követség Szíriában” – mondja Julianna. Múltkor egészen Bejrútig kellett utazniuk, hogy két unokájukat bejegyezzék a magyar hatóságok. „Elmentünk hajnali háromkor, és este nyolckor értünk haza Bejrútból. Hová vinnénk így két ötéves gyereket? Azt mondták, személyesen nekik is meg kell jelenniük” – panaszolja az asszony. Arra kér, mindenképpen írjuk meg, nagy szükség lenne Szíriában a magyar követségre.

képfirkafal

A szerző felvétele / Magyar Nemzet

Meg lehet szokni, mint az időjárást

A szerelem mindent legyőz – írta bő kétezer éve Vergilius. A mondás itt, Szednajában, a Közel-Kelet egyik legszentebb helyén is igaz, ahol egy magyar férfi él kis családjával. A híres kolostor falai között több csodatévő ikont őriznek, egyiket állítólag maga Lukács evangélista festette.

„2011-ben éppen márciusban érkeztem turistaként Szíriába, amikor elkezdődött a krízis. Megismerkedtem egy lánnyal, megtetszettünk egymásnak, sok időt töltöttünk együtt, majd eldöntöttem, feleségül veszem” – vág bele a történetébe György. Arra kér minket, ne említsük a vezetéknevét, mert édesanyja még Magyarországon dolgozik, és nem szeretné, ha gondjai lennének belőle a munkahelyén, hogy fia egy szíriai lányt választott. Miután hazatért, a Facebookon tartották a kapcsolatot, de ő már nem tudott tovább várni: Libanonban eljegyezte választottját, majd eldöntötték, Szíriában telepednek le. Miközben Gyuri meséli a történetét, szerelmének gyümölcse, hároméves kislánya a férfi vállán tartja a fejét, onnan néz az ablakon át Szednajára, amelynek kolostorából gyönyörű panoráma tárul elénk. Házasságkötésük után egy évig Damaszkuszban dolgozott, akkor a dzsobari iszlamisták már folyamatosan támadták a keresztény negyedet. Ő viszont mégsem érezte veszélyben az életét. „Amúgy az ember megszokja egy idő után” – mondja, mintha csupán arról lenne szó, hogy hidegebbre fordult az időjárás.

Később a család Szednajába költözött, mert az itteni gyógyszertár vegyészt keresett. Így Gyuri ma már laborvezetőként dolgozik, ami ilyen fiatalon különösen szép karrier. Magyarországon ilyen pozíciót – és persze fizetést – csak nagy szerencsével lehetne megszerezni. Miért maradt Szíriában a férfi a családjával? Gyuri nem titkolja, eredeti terve az volt, hogy az esküvő után Angliába költözik feleségével, ott megkeresi a pénzt egy lakásra, majd hazajönnek Magyarországra. „Ha lett volna otthon lakásom, egyértelműen hazamentem volna. De itt aztán valahogy egyszerűbbnek éreztem az életet” – mondja a férfi, aki most úgy látja, ha nagyobbak lesznek a gyermekei, újra megfontolja, érdemes-e hazaköltöznie.

Epilógus

Szíriai utunk előtt el sem tudtuk képzelni, miért maradtak még mindig magyarok abban az országban, ahol napjainkban valóságos világháború zajlik a nagyhatalmak részvételével. Az emberi érzelmek, a szerelmek, a megszokás vagy éppen a magyarországi lehetőségek hiánya gyakran felülírja a sokszor csak kívülről racionálisnak tűnő érveket. A szíriai magyar közösség – vagyis ami megmaradt belőle – hét év után is reménykedve néz a jövőbe.

A szíriai magyarokkal készített interjúinkat az elkövetkező hetekben a Lánchíd Rádió Kulissza című műsorában hallhatják.

Magyar Nemzet – Majláth Roland

, , , , , , , , , , , , , , ,






Back to Top ↑