Publicisztika

2017. 06. 14.

A jók, a rosszak és a nagy csúfság – Válság a Perzsa-öbölben (5.rész)



Mi várható?

Minden válság kapcsán ez az első kérdés ami mindenkit érdekel, s ez az amire a “szakértők” nem kívánnak, vagy inkább nem tudnak válaszolni. Meg kell tehát néznünk a lehetőségek. Mára nyolc ország, Szaúd-Arábia, Egyiptom, az Emirátusok, Bahrein, Tunézia, Líbia, a Comore-szigetek és Mauritius szakította meg mindennemű gazdasági és diplomáciai kapcsolatait

Katarral. Szaúd-Arabia, Egyiptom és az Emirátusok szempontjait láttuk. Bahrein gyakorlatilag szaúdi megszállás alatt áll 2011 óta, így még akkor sem lenne kétséges ki mellett voksol, ha amúgy nem lenne oka haragudnia Katarra. Ám amióta pletykák láttak napvilágot, mi szerint Doha állt a bahreini király elleni merényletkísérletek mögött, neki is van oka törleszteni. Líbai helyzete hasonló. Ahhoz, hogy talpra álljon és le tudja küzdeni legalább a terrorista csoportokat az országban, ma elengedhetetlen az egyiptomi és emirátusi katonai támogatás. Ha pedig ezért cserébe némi diplomáciai kiállás szükséges, akkor ez egy nagyon kicsi ár. Tunézia helyzete alapvetően Egyiptoméra hasonlít. 2011 után olyan szintű török-katari gazdasági függésbe került, amitől mind a mai napig nem tudott megszabadulni.

Bár a Katar által szponzorált an-Nahḍa Párt 2014-ben bukott a választásokon, máig a második legerősebb párt, s gyakorlatilag a mostani laza kormány legkomolyabb mumusa. Látható is, hogy Munṣif al-Marzūqī korábbi elnök máris szenvedélyes nyilatkozatban foglalt állást Katar mellett. Ha tehát most fellép Katar ellen, akkor azt abban a reményben teszi, hogy így a katari gazdasági behatolás, az an-Nahḍa és a mögötte álló Muszlim Testvériség mind felszámolható. Ha pedig a küzdelembe Törökország beszáll és a “háború” rá is kiterjed, akkor a terror elleni küzdelem jegyében az olyan ikonikus pozíciók, mint a török koncesszióból épült an-Nafīḍa-i reptér is visszaszerezhetőek. A tunéziai turizmus egyik legfontosabb kapuja. Az így államosított vagyonok és a Testvériség kiiktatása a politikai életből nagyban növelhetné – legalábbis a kormány számításai szerint – a politikai stabilitást. Az azonban nyilvánvaló, hogy Tunézia se nem tud, sem nem kíván ezen túl küzdelmet folytatni Katar ellenében. Mauritius és a Comore-szigetek valószínűleg komoly anyagi juttatásokat kaphattak kiállásukért, közvetlen konfliktusuk ugyanis Katarral nincs. Egyelőre a GCC is megosztott, mégpedig 3-3 arányban. Omán nyíltan kiállt Katar mellett, mivel felvetette, hogy ha a szankciók elfajulnak lépjenek ki együtt a szervezetből. Kuvait szintén nem kíván konfrontálódni, az iraki eseményeket ugyanis már így is kínos közelségből kénytelen szemlélni. Ezért folytat lázas közvetítő diplomáciát.

Június 7 szerdán azonban Szaúd-Arábia nem hagyott kétséget hajlíthatóságáról. 10 pontos követelése közt ugyanis olyan pontok vannak, mint az al-Jazeera hálózat teljes felszámolása és híreiért való bocsánatkérés – 2. és 4. pont – vagy az Iránnal való diplomáciai kapcsolat megszakítása – 1. pont. Ezekből világos, hogy Szaúd-Arábia olyan ultimátumot tett, amit nem lehet elfogadni, minél fogva nem a megegyezést keresi. Ám Kuvait is nyilvánvalóvá tette, hogy egy esetleges konfliktus esetén nem áll majd Katarral szemben. Ez pedig kiállással egyenértékű. Itt állunk tehát most.

Az első lehetőség, hogy Rijád valamiképpen el tudja érni az amerikai támaszpont áthelyezését, vagy legalábbis, hogy Washington ne gördítsen akadályokat. Ezt addig kell, kellene megtennie, amíg a török segítség fel nem vonul és utánpótlása ki nem épül. Ebben az esetben ugyanis lerohanásnak esélye nincs. Csakis egy valódi háborúról lehetne szó, amit már az érdekelt felek nem fognak megengedni. Az ugyanis olyan rengések ez okozna a nemzetközi pénzpiacokon, ami ma nem megengedhető. Szaúd-Arábia ma kétségtelenül erre készül, s aligha lehet kétséges ki is áll a június 7-én Katarban alakult fegyveres ellenzéki csoportok mögött. Közleményük gyanúsan egybecseng a szaúdi-egyiptomi követelésekkel, melyeken túl az uralkodó és apja bíróság elé állítását is követelik. Egy gyors, precíziós megszállást a nyugati államok talán még megengednének, ám egy elhúzódó háborút már mindenképpen megállítanának. A török, iráni, ománi lépések függvényében pedig egy gyors megszállás esélye minden órában távolabbra kerül. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, egy ilyen – még esetlegesen sikeres – lépés után sem lenne semmivel sem jobb helyzetben Szaúd-Arábia. Ezzel tehát a katonai beavatkozás lehetőségét gyakorlatilag kizárhatjuk.

Második lehetőség ennek “finomított” verziója, amikor is pénzzel és médiahadjárattal palotaforradalmat idéznek elő, ami után azonnal bevonulnak. Az öböl sajtót már erősen bejárta egy puccs lehetősége, a fegyveres ellenzék megjelenése is erre mutat, de a török megjelenés ezt szinte teljesen ki tudja zárni.

Ha háború nem lesz, akkor akármilyen gazdasági nyomás alá is helyezik, Katar kapcsolatai átrendezésével ki fogja tudni bírni. Ilyen jövedelmek mellet, amik fölött Doha regnál, Iránon és Ománon keresztrül bármihez hozzájuthat. Ám egy elhúzódó gazdasági válságban a GCC jó eséllyel felszakadhat. Ezzel a “renitensek” iráni vonzásba a kerülnének. Ez Egyiptomnak – hiszen SzaúdArábia sem épp barátja – és Iránnak is hasznos, Izraelnek érdektelen, de még Törökországnak elfogadható.

Megeshetne, hogy némi nyomásgyakorlás után Katar megtörik és enged. Ezzel azonban a szaúdiak és az emirátusiak kegyelmére adná magát, gazdasági és gondosan kiépített diplomáciai hálózatát felszámolná, ami a teljes politikai és gazdasági öngyilkosság lenne, mely után még mindig követelhetnék ellenfelei az uralkodóváltást Dohában. Ez tehát nem járható út, legalábbis jelenlegi fomájában, amíg Rijád komoly, realisztikus engedményeket nem tesz. Ami szinten erősen valószínűtlen, és nemcsak azért mert az olyan fokú bölcsességet és az önsorsrontás felismerését igényelné, ami a szaúdiaktól idegen. Azért nem valószínű, mert ezt Egyiptom nem fogja megengedni. Neki ugyanis valóban ki kell szorítani a katari befolyást területéről, a “háború” költségeit ugyanakkor nem ő viseli. Emellett minél többet engedne Rijád, annál magabiztosabb lenne Doha, hogy a nyomást ki fogja bírni, minek következtében kevésbé lenne engedékeny. Az utolsó lehetőség, hogy néhány hetes küzdelem után szép csendben konzerválják a jelenlegi helyzetet, majd adott idő után normalizálják kapcsolataikat. Ez a megoldás nagyon is “arabos” lenne, itt is érvényesül azonban, hogy Katarnak nem elviselhetetlen az ostrom. Bekéri szívességeit, elveszti gazdasági-diplomáciai pozíciói egy részét, de túlél és végre megszabadulhat Rijád erőszakoskodásaitól. Ha pedig a vihar elül, kezdheti befolyási övezetét helyreállítani. Vagyis igazán két játható lehetőség van. Vagy Egyiptom újabb és újabb akciókba hajszolja
Szaúd-Arábiát, minek utána csak veszteségeket könyvelhet el majd Rijád eredmény nélkül, vagy háború jön. A logika, pláne a török, iráni, amerikai reláció kizárná a katonai fellépést, ám a politikát emberek, nem matematikai egyenletek irányítják. Látva pedig Jement, még könnyen megeshet, hogy Szaúd-Arábia tényleg őrültséget csinál.

Bármi történik is, az biztos, hogy egy korszak határán járunk kicsiben és nagyban egyaránt. Véget ért a korlátlan amerikai hatalom ideje az arab világban, melynek immár nemcsak Oroszországgal, de egyben Iránnal és a kétséges partnerré vált Törökországgal is számolnia kell. Véget ért az utóbbi hat év korlátlan öböl túlhatalma. Az a természetellenes állapot, amikor ezek a gyenge, de dúsgazdag államok kavarják a térség államainak viszonyait, sokszor egymással is versenyezve, egymás kárára. Katar talán visszasüllyed szatelit szerepébe Szaúd-Arábia mellet – ha sikerül megtörni -, talán nem, de fénykora véget ért. Szaúd-Arábiára pedig – amint ez a céltalanküzdelem és Jemen is  mutatja – egyre sötétebb jövő vár. Biztosan véget ér azonban egy álom, ami a 2000-es égek elején még reális közelségben volt. Ez az álom a GCC és hogy elérje azt, amiről mintája, az EU csak álmodozik. Tökéletes politikai és gazdasági unió önálló országok között. Egy olyan politikai-gazdasági-katonai tömb, melynek komoly súlya van, és ellensúlya lehet a térség középhatalmainak. Az így létrejövő tömb pedig akár az egész térség gazdasági fejlődésének a motorja is lehetett volna. Még ha ez a mostani válság úgy is múlik el, hogy a GCC nem szakad, a bizalom hiánya mostanra olyan szintű, hogy további lépések az unió felé már nem lesznek. A kezdeményezés pedig visszahull Egyiptom, Izrael, Törökország és legfőképp Irán kezébe.

Ezt számításba véve fel lehet tenni a kérdést, mennyire sáfákodtak bölcsen javaikkal az öböl államai az utóbbi húsz évben, s mennyire hozott helyes döntéseket Rijád, akár csak a maga szempontjából is. Mindez pedig kinek az érdeke? Ha erre a kérdés választ tudunk adni, akkor nemcsak azt értjük meg, hogy ezen bonyolult, mindennek mindenre kiható sakktáblán mi folyik most Katár körül, hanem azt is, hogy öt-tíz éves távlatban mi felé tartunk.

Orientalista.hu – Sógor Dániel

Az első rész itt olvasható.

A második rész itt olvasható.

A harmadik rész itt olvasható.

A negyedik rész itt olvasható.

 

Címkék: , , , , , , , , , , , , , ,






Back to Top ↑