2016. 01. 31.
Dél-Szudán: Kényszerházasság és kínzás
2016. 01. 31.
Achan Deng Kuel (25 éves lehet) még túl kicsi volt ahhoz, hogy fölfogja, mi történik vele, amikor a 90-es évek közepén elrabolták. Északon házasságra kényszerítették, és három gyermeket szült. Most hálás, hogy egyik gyermekével kiszabadulhatott.
„A szüleimre már egyáltalán nem emlékszem. Arra sem emlékszem, hogyan raboltak el. Csak azt tudom, hogy Északon egy Isaadich nevű emberhez kerültem.
A lányának nevezett
Alighogy megvett engem, már körül is metéltek. Nagyon fájt, és még most is rossz. Kényszermunkát kellett végeznem a házában. Amikor jobban megismertek, kezdett elfogadni a családja. Isaadich gyermekének fogadott, és a lányának nevezett. De én tudtam, hogy nem vagyok a lánya.
A többi rabszolgával ellentétben engem nem bántottak, szóval nagyjából rendben ment az életem Északon.
Egy „igen” borzalmas következményei
De minden megváltozott, amikor egy nap megérkezett Ismail, és váratlanul azt akarta, hogy feleségül menjek hozzá. Amikor nemet mondtam, kiabálni kezdett, és dühében rám támadt egy késsel. Aztán Isaadich rábeszélt a házasságra.
De nagyon megbántam, hogy engedtem neki. Ismail házában én voltam az egyetlen dinka. Ezt naponta éreztették. Rabszolgaként bántak velem, rendszeresen vertek és megerőszakoltak. Állandóan dolgoztattak.
Újra együtt a lányával
Ismailtól három gyermekem született: Alima a legidősebb, a most 7 éves Hasszán és az 5 éves Ali. Egy éjszaka a férjem fölkeltette, tevére ültette és valahova elvitte őket. Amikor aggódva megkérdeztem, hol vannak, gúnyosan csak annyit mondott, hogy a dinkákat összegyűjtik a környékünkön, hogy Dél-Szudánba vigyék őket. »De az én gyerekeimet semmilyen körülmények között nem viszik el innen« – förmedt rám. Ma sem tudom, hogy Hasszán és Ali hol van. Csak annyit tudok, hogy Alima Isaadich házában élt.
Amikor a rabszolga felszabadító eljött hozzánk, valamit beszélt Ismaillal, amit nem értettem. Végül Ismail hozzám lépett és azt mondta: »Ez a férfi elvisz téged.« Azt hittem, egy újabb rabszolgahajcsárhoz kerülök. Csak amikor láttam, hogy a táborában már sok dinka van, akkor jöttem rá, hogy Dél-Szudánba visznek vissza minket.
Mielőtt elindultunk, földúltan elmondtam neki, hogy a három gyermekemet akarom, de csak az egyikük címét tudom. Ő figyelmesen meghallgatott, majd elhozta Alimát. Nagyon boldog voltam és megkönnyebbültem, amikor végre megölelhettem a lányomat. A dinka Alor nevet adtam neki.
Itt maradunk
Az itteni nehézségek ellenére örülök, hogy újra a szülőhazámban lehetek. Sokszor nincs mit ennünk. Azt is tudom, hogy először rá kell szolgálnom a bizalomra. De az arab mellett emlékszem még a dinka anyanyelvemre is. Ez nagy segítség.
Orientalista.hu – CSI Magyarország