Interjú

2017. 06. 05.

Káld Pátriárka: Nem vagyunk misszionáriusok



Louis Raphael Sako, a babiloni káld katolikus egyház vezetője Orbán Viktor miniszterelnök meghívására látogatott május végén hazánkba. Magyarországi útja alkalmával exkluzív interjút adott szerkesztőségünknek az iraki keresztények helyzetéről.

– Irak, az ókori Mezopotámia földje a kereszténység egyik bölcsője. Hogyan éltek itt a keresztények az Iszlám Állam térhódítása előtt?

– Iraknak 35 millió lakosa van, 71 százalékuk síita, 34 százalék szunnita, ez utóbbiak fele kurd. Az etnikai összetételt tekintve is sokszínű a mozaik: arabok, kurdok, törökök, asszírok, örmények. A keresztények más kisebbségekkel együtt a népesség 6 százalékát alkották, ez most 2,5 százalékra csökkent. A Szaddám-rezsim bukása előtt másfél millió keresztény élt az országban, ma 4-500 ezerre tehető a számuk. Fenyegetettségben élnek, csupán azért, mert keresztények, pedig nincs olyan ambíciójuk, hogy keresztény államot hozzanak létre.

A keleti rítusú katolikus keresztények az első századtól kezdve élnek ezen a területen, de mint asszír lakosság már korábban is itt éltünk. Irak területén a lakosság nagy része keresztény volt és perzsa, aztán Szaúd-Arábiából kezdtek érkezni az arabok. A középkorban a keleti egyház mindenhová elvitte az evangéliumot, egészen Indiáig, Kínáig, Tibetig, Afganisztánig. 250 egyházmegyénk volt, 80 millió hívővel, Bagdad központtal.

– Hogyan épül fel ma a káld egyház?

– Az egyház székhelye Bagdadban van, ott lakik a pátriárka, aki az egyház feje és atyja. Irakban nyolc egyházmegyénk van, ezenkívül kettő Amerikában, egy-egy Kanadában, Ausztráliában, Aleppóban, Egyiptomban, Libanonban, kettő Iránban, és Európában is van egy apostoli vizitátorunk. Korábban könnyebb volt átlátni a káld egyházat, Irakban, Iránban és kis részben Törökországban volt jelen. A szétszóródás nagy kihívást jelent, nehéz papokat, szerzetesnővéreket találni.

– A Ninivei-fennsík keresztényeinek az Iszlám Állam térhódításával menekülniük kellett. Hol és hogyan élnek? Visszatérnek, ha lehetséges?

– A dzsihadisták 2014 nyarán betörtek a keresztény területekre, egy éjszaka alatt több mint 120 ezer keresztényt űztek el Moszulból és a Ninivei-fennsík kilenc falvából: Kurdisztán keresztény falvaiba és városaiba menekültek. Az egyházunk segített nekik, először táborokban szállásoltuk el őket, majd házakat béreltünk számukra. Máig gondoskodunk az ellátásukról, gyógyszereikről, és nyolcszáz diák tanul a kirkuki egyetemen úgy, hogy mi álljuk minden költségüket.

Ezek a falvak mára felszabadultak, Moszul még nem teljesen. Sok család szeretne visszatérni, de a lakásaikat lerombolták, a templomaikat felgyújtották. Három hónappal ezelőtt elkezdtük rendbe tenni a házakat három faluban, ahová több mint ötszáz család visszatért. Két dologra van szükségünk hosszú távon, hogy a keresztények hazatérhessenek: biztonságra és arra, hogy újjáépítsük a lerombolt házakat. Az iraki kormánynak nincs pénze – az Iszlám Állam elleni harcra, a hadseregre megy el –, így ez a feladat az egyházra vár. Pátriárkaként szeretném megerősíteni az iraki egyházat, mert ha van jövőnk, az itt van: a nyelvben, a hagyományban, a liturgiában gyökerezve. Úgy érzem, ide szól a hivatásunk is, tanúskodnunk kell a keresztény értékekről, az evangéliumról.

– Hogyan tudnak tanúságot tenni a muszlim világban? Működik a vallások közötti párbeszéd a hétköznapokban?

– Nem minden muszlim fanatikus, sokan vannak köztük, akik várnak tőlünk valamit. Van egyfajta változás az iszlámon belül is, sokan gondolják úgy, hogy nincs jövő a keresztények nélkül, párbeszéd nélkül. A kairói al-Azhar tekintélyes szunnita központban szerveztek már három vallásközi konferenciát, a legutóbbin Ferenc pápa mellett ott voltam én is.

Irakban állandó párbeszédben vagyunk a szunnitákkal, a síitákkal is. Szerteágazóak a kapcsolataink, gyakran találkozunk egymással. A kormány sem ellenséges velünk, de gyenge, mert az ország megosztott. Ugyanakkor vannak, akik provokatív, ellenséges beszédeket mondanak. Egyszer egy imám mondott egy beszédet a keresztények és a zsidók ellen, én pedig elmondtam neki, hogy ezzel az iszlámnak árt, iszlamofóbiát okoz, hiszen mi nem teszünk semmi rosszat és nagy hitünk van. Végül bocsánatot kért. Magam is többször elmentem egy muszlim településre Moszul közelében, hogy segítsek négyezer muszlim családnak. Vittünk nekik élelmet, orvosságot, és közben elmondtam: keresztények vagyunk, Bagdadból jöttünk, 400 kilométer távolságból, mert mellettük állunk, testvérek vagyunk, nem vagyunk hitetlenek. A hitetlenek azok, akik üldöztek minket és akik rosszat tettek nekik is. Fontos megmutatni, hogy mi, keresztények jók vagyunk, és békések. Nem szabad félnünk: amikor az igazságról beszélünk, erőteljes jelét adjuk a hitünknek, és mások is tisztelettel fordulnak felénk.

A mérsékelt muszlimok időnként megszólalnak, de ők maguk is félnek, kevesen vannak, akik erőteljesebben szólnak. Pedig a muszlim világnak válaszolnia kell erre a kihívásra, csak akkor van jövőjük, ha párbeszédet folytatnak másokkal. A másik nagyon fontos kérdés az iszlám számára, hogy tud-e modernizálódni. A vallásos üzenetnek minden kor emberéhez szólnia kell. Új módon kell megérteniük a szövegeket, ahogyan mi, keresztények is tesszük. Mohamed idejében sok nehézség, háború volt, más mentalitás uralkodott, azóta eltelt 1400 év, a világ megváltozott, a tömegkommunikációs eszközök olyanná tették, mintha egy kis falu lenne. Ezen a változáson sokat kell dolgozni, és sajnos azt látom, a nyugat inkább kihasználja őket, de nem segít nekik abban, hogy fejlődjenek.

– Korábban II. János Pál és XVI. Benedek pápa is a béke apostolaként ment a Közel-Keletre, most Ferenc pápa is úgy utazott Egyiptomba, mint a béke hírvivője. Mit jelent a béke követének lenni ezen a konfliktusoktól szenvedő földön?

– Ha nincs béke, nincs élet, nincs méltóság. Ha háború van és terror, akkor az emberek között a pánik uralkodik mindenütt: Angliában, Franciaországban, mindenütt félnek, senki nem tudja, mikor jönnek a terroristák. Szükség van tervekre, látomásokra, programokra, képzésekre, nevelésre… Nyugaton gyártják és eladják a fegyvereket, amelyeket aztán mások használnak, háborúznak velük. A háború szörnyű dolog, nincs igazságos háború. Elég már, békét kell kötni, belefáradtunk a háborúba! Európában hetven éve béke van, a világháború 80 millió halottja után a felek egyetértettek abban, hogy békére van szükség. Nálunk mindig van valamilyen ürügy, amiért folytatni kell a háborút.

A keresztények a béke és a nyitottság, a szolgálat, az együttműködés, a párbeszéd jelei. Mi gyerekkorunktól kezdve azt tanuljuk, hogy szeressünk mindenkit. Az Iszlám Állam kegyetlenkedései felnyitották a világ szemét arra, hogy Keleten is vannak keresztények. Korábban ezt nem tudták az emberek. Amikor Franciaországban elmondtam, hogy iraki vagyok, azt kérdezték, misszionárius vagyok-e. Pedig szülőföldünkön élünk kétezer éve, a békés együttélést képviseljük, nem misszionáriusok vagyunk!

– Mit jelent az ökumené a keleti egyházak számára, akik együtt szenvedik el az üldöztetést?

– Mi mindig együtt éltünk, ismerjük egymást, unokatestvérek vagyunk. Egészen konkrétan éljük meg az ökumenét, az ortodoxok eljönnek hozzánk, mi is elmegyünk hozzájuk. A muszlimok iránt is nyitottak vagyunk, nincsenek köztünk falak. Az amerikaiak állítottak közénk falakat, szunniták, síiták és mások közé. Bagdadban és más városainkban ma már vannak falak, pedig korábban nem voltak, szemben állnak az emberi természettel. Az embert az Isten azért teremtette, hogy másokért éljen, a társadalomban. Nálunk nagyon erős a közösségi érzés, nincs az az individualizmus, mint Európában. A családi kötelékek nagyon erősek, nem tudunk család nélkül élni. A patriarkátusban is úgy élünk, mintha egy nagy család lennénk, vidáman, sok közös ünneppel: papok, apácák, segítők, mind együtt. Nem urak vagyunk, hanem apák.

– Ennek az összetartásnak a jele, hogy a többi felekezettel együttműködésben állítják helyre az elüldözött keresztények házait.

– Igen, sokan segítenek. A káld egyház is segít mindenkinek. Erbílben korábban nem éltek szírek, asszírok, örmények, de mi mindenkit befogadtunk, a muszlimokat is, válogatás nélkül adtunk mindenkinek. A Caritas Internationalis és a Szükséget Szenvedő Egyház is jelen van a keresztény falvakban, hogy segítsenek. Mi magunk is odaadjuk mindenünket, amink van. Gazdasági válság van az országban, mégis befogadtuk a menekülteket. 400 ezer eurót adtunk a megrongált házak helyreállítására: jelét adtuk annak, hogy készek vagyunk az újjáépítésre. Kicsi, de energikus nyáj vagyunk.

A családomat harmadszorra üldözték el. Moszulban a testvérem és az édesanyám háza egymás mellett álltak. Amikor 2014-ben betört a városba az Iszlám Állam, elfoglalták a házainkat, a családom elmenekült, az egyik nővérem Erbílbe ment. Házat kellett bérelniük, a mi házunkban pedig azóta is mások laknak. Hozzá vagyunk szokva az üldöztetéshez, de békét szeretnénk végre.

– Mit jelent a közel-keleti keresztények számára, hogy ők vértanú egyház, hogy ma is vannak, akik meghalnak a hitükért?

– Fontos elmondani, hogy a kereszténység nem a halál vallása. Nem megyünk a halál elébe, mint az öngyilkos merénylők, hanem éppen ellenkezőleg, örülünk az életnek: az élet szép, az életre lettünk teremtve. Ugyanakkor mivel hűségesek vagyunk a hitünkhöz, készek vagyunk az életünket adni érte – a szeretet jele ez, nem pedig valaminek a tagadása. A szeretet vezet minket arra, hogy az életünket adjuk Krisztusért. Nem bátorítunk senkit a vértanúságra, éppen ellenkezőleg, mindent megteszünk, hogy megvédjük és meghosszabbítsuk az életet.

Nagyon nehéz, amikor egy gyerek, egy anya, egy apa meghal, de nemcsak keresztények halnak meg, hanem muszlimok is, főként a szegényebbek. Amikor az Iszlám Állam a keresztényekre támadt, a Moszuli Egyetem egyik tanára felemelte a hangját, tiltakozott a vérontás ellen, kiállt amellett, hogy a keresztények ugyanolyan állampolgárok, mint mások. Ezt a muszlim tanárt lelőtték. Számomra ő is vértanú.

A lelkiségünk szerint a vértanúk a remény, a feltámadás jelei. Jézust keresztre feszítették, meghalt és feltámadt. Nálunk a keresztet mindig üresen ábrázoljuk, nincs rajta Krisztus teste, ahogyan a sírban sincs benne a test. Feltámadt! Vértanú egyház vagyunk, és a tanúságtételünk megerősítheti a ti hiteteket is. Vissza kell térni a hithez, különben csak az üresség marad, és a muszlim szélsőségesek éppen ezt az ürességet akarják megtölteni az individualizmus, a materializmus, az élvezet kultúrájával. Merre tart a világ? A vallási, emberi értékek nagyon fontosak a társadalom számára, biztosítják a rendet, segítségükkel a világ nem válik vadonná.

– Köszönjük, hogy elhozta nekünk az üldözött iraki keresztények történeteit, tanúságtételét.

– Nagyon fontos, hogy halljunk egymásról, megismerjük egymást. A történelem egy nyitott könyv, tanít minket. Nyitottnak kell lennünk, hogy olvasni tudjuk a történelem könyvének lapjait, mások tapasztalatait, és feltegyük a kérdést magunknak, mit jelent ma a küldetésünk. Mi a küldetésem nekem, pátriárkának, lelkipásztornak? Krisztus küldetésében részesülünk, de hogyan? Irak nem Jeruzsálem, Budapest nem Názáret… Hogyan lehet az evangéliumi üzenetet a mi korunkban megvalósítani? Hogyan beszéljünk korunk embereihez? Új szókincsre van szükség, érthető, modern szavakra, amelyeket megértenek a fiatalok is. A filozófia szókincse nem érthető, sok papot nem értenek az emberek. A bibliai nyelvezet közelebb van az emberekhez, mint a teológia nyelve. A szeretet nem okoskodás, hanem kapcsolat, misztikus kapcsolat.

Nagyon hálás vagyok Magyarországnak, elsősorban a magyarok hitéért, és csak másodsorban a segítségért. Azt látom, hogy a magyarok büszkék a keresztény hitükre. Az emberek, akikkel találkozom, áldást kérnek, ezzel nem találkoztam másutt. Talán azért is ilyen erős a hit, mert itt is szenvedtek az emberek a kommunizmus alatt. A szenvedés megerősíti a hitünket.

Magyar Kurír – Thullner Zsuzsanna

Címkék: , , , , ,






Back to Top ↑